"Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek"

Rónai Erzsébet Petra testvér

Született: 1890. június 5. Budapest
Meghalt: 1974. július 12. Budapest
Belépett:
Fogadalmat tett: 1914.
Mottó:

Zsuzsanna testvérünk leánya, Paula testvér édestestvére. Hozzájuk hasonlóan messziről jött ő is. Az iskolanővérek kalocsai intézetében éri az isteni meghívás a szent keresztségre, majd Margit testvér hatására a szociális munkára. Öt és fél éven át imádkozik a hivatás kegyelméért. Amikor biztos tudatot nyer erről, esti ima után a kápolnában az akkori házfőnök, Erzsébet testvér melléje térdel és így szól hozzá: "Most menj, és kérj felvételt!" Azonnal elindul, és térden állva kér felvételt a Főnökasszonytól. "Ettől a perctől kezdve soha nem kételkedtem hivatásomban" - írja hatvan év múlva. Természetes vehemenciával megelőzi a belépésben Paula testvért, aki átengedi neki a kor szerint őt megillető elsőbbséget. "A Mariska kibírja" - szokta idézni ezzel kapcsolatban Mázy apát úr Paula testvérre vonatkozó megnyugtatását. Első munkaköre a tanítás, egyben örök szerelme is, de lemond róla a szociális munka érdekében. "Tanító apáca sok van - gondoltam - de szociális munkás csak olyan, aki nem akar tudni Krisztusról." 1912-ben, még belépése előtt a gyermekbíróság megbízásából züllésnek indult fiatalkorúak érdekében dolgozik. Azután Szegeden 22 évesen az Átmeneti Leányotthon igazgatója lesz. Ezt az állász hagyja ott, hogy belépjen Chernoch János hercegprímás méltatlankodása ellenére. "Ő sem értette meg, hogy a Szociális Missziótársulat szerzetestársaság, és én nem állást cseréltem." Szikszóra kerül, ugyancsak javító-nevelő munkára. 1915-ben az akkor megnyílt Szociális Iskolában lesz tanár. Máris kitűnik szervező képességével. Végigjárja az országot kurzusokat szervezve, előadásokat tartva a szociális munkáról és annak fontosságáról. 1923-ban, a szeparáció évében Erdélyt járja ugyanezzel a céllal. 1925-ben már mint szociális testvér kerül ki Amerikába. Megkezdi háziipari tevékenységét a magyar népművészeti termékek terjesztésével és értékesítésével. Az Atlanti óceántól a Csendes óceánig és Kanadáig rendez háziipari kiállításokat. Az Egyesült Államokban Miami, Los Angeles, San Francisco, New York, Cincinnati, Milwaukee, Floridában a tiszta magyar lakosságú Kossuth ville a fő állomások. Kanadában Regina, Saskatoon, Winnipeg, Brandon. Mindezt szinte angol tudás nélkül, engedelmességből vállalja, hogy Paula testvérrel együtt segítsen itthon megalapozni a Társaság anyagi létét. Háziipari sikereinek elismerése, hogy állandó zsűri-tag és egyetlen női választmányi tagja lesz az Iparművészeti Társulatnak, s igazgatósági tagja az Iparművészeti Kiviteli Szövetkezetnek. Londonban és Párizsban is részt vesz háziipari kiállításokon, és a magyar népi hímzéseknek aranyérmet szerez. A külső munkák mellett kezdettől dolgozik befelé is a Társaság megalapításán. Már 1923-ban ő lesz Margit testvér helyettese. Amerikai útja előtt 1925-ben útbaejti Párizsban az ott dolgozó testvéreket. Amerikai körútjára Buffalo-ból indul, 1926-ban hazajön az új anyaházba. 1927-ben az első közgyűlésen ő lesz a Társaság főtitkára, s az is marad 1935-ig. 1928-ban újra Amerikába kap kiküldetést. 1929-ben Los Angeles-ben ő a jelöltmester és egyben amerikai főnöknő - mindez a fent felsorolt háziipari tevékenység mellett. 1931-ben újra hazajön, s 1935-1947 között mint társulati gazda vállalja a számára legnagyobb áldozatot: szociális munka helyett az ehhez szükséges anyagiak megszerzésének terhét, gondját. A háziiparon kívül megalapozza és élteti a Testvérszövetség több intézményét: a Konzervüzemet, a Budai Eszpresszót (testvérek főzik a kávét, ők a kiszolgálók, de a hangadók, légkörteremtők is), az Anyaházi Női Otthont, Kötödét, a Mönichkirchen-i Szent István üdülőt. A Testvérszövetség kezdeményezésére meg tudja venni a Thököly út 67. alatti házat, ahol a Szociális Képző és Líceum kap helyet. A nyilas időket és a háború borzalmait Nagyváradon éli át. Az üldözöttekkel való együttérzés gyötrelmei között vigasza, hogy ismét taníthat: az új és örökfogadalmasokat ő készíti elő az 1944. év pünkösdjére. 1948-ban szeretett Mátraszentimréjén dolgozik a Társaság történetén. Kitűnő emlékezőtehetsége már régen a Társaság krónikásává avatta. Ez a munkája - sajnos - 1950-ben elpusztul, és csak részben tudja később pótolni. 1950-től - hatvan évesen - ismét tanár: angol órákat ad, hogy a Társaság ősi elve szerint saját munkájából tartsa fenn magát. Nagy megrázkódtatás élete utolsó éveiben szeretett Paula testvérének halála (1968.). De annál csodálatosabb, hogy mennyire át tudja venni tőle a "mindenkinek mindene lenni" szerepét. Ami energiája még van, azt mind a Társaságnak szenteli. Így köszöni meg az Úristennek halála után egyikünk Petra testvér életét:
"Hálát adunk Petra testvérért... Köszönjük azt az érzékenységet, amely minden egyesünk sorsával azonosulni tudott, minden gondunkat, ügyünket-bajunkat számon tartotta, tanácsaival segített, együtt sírt a síróval, együtt örvendezett az örvendezővel. Köszönjük, hogy 84 évesen is örök lelkesültségben és lelkesítésben hirdette az Alapító elgondolásait."

Utolsó beosztásáról hadd számoljon be ő maga.
"1967. óta imádkozó vagyok. Erre vágytam 1944-ben, kértem, de akkor nem kaphattam meg. Most agg koromban és betegségemben végre megtehetem azt, amire mindig vágytam."
A sokféle betegség, amely egész életében állandó kísérője volt, most megtörte testét. Hogy lelkét mennyire nem, azt átéltük, akik jelen voltunk gyémántfogadalmán. Háromszor ismételte meg nagy nyomatékkal: "...kinek csodálatos valójáról és titokzatos működéséről életemmel és halálommal kívánok bizonyságot tenni."
1974. július 12-én lépett át az örök imádkozó ágba.


Önéletrajz

1957.
Ott kezdem, ahol a hivatásom kezdődött. 17 éves koromban negyedéves képzős voltam, és a zárdában, ahol bentlakó voltam, egy nagyon egyszerű házi nővér, Sylvia nővér volt a neve, a varrógép mellett ülve azt mondta nekem: „Erzsike, imádkozzék a hivatás kegyelméért." Addig ez nekem eszembe sem jutott. Annak dacára, hogy úgy éltem, mint aki szerzeteséletre készül. Az Úristenen, a tanulmányaimon és a lelki életen kívül semmi más nem érdekelt. Más könyvet, mint lelkit nem is olvastam, s igyekeztem a legbensőségesebb imaéletet élni. És különös, hogy ez egyáltalán nem jutott eszembe. Ettől kezdve minden nap imádkoztam a hivatás kegyelméért. Rá egy évre a szociális hivatás kegyelmét meg is kaptam, amikor megismerkedtem az akkor patronázsnak nevezett leányvédelmi munkával, és abba nővérem útmutatása szerint be is álltam.
Döntő pillanat volt életemben, amikor 18 éves koromban Maroshévizen nyaraltunk nagybátyámnál, és egy vasárnap Borszékre kirándultunk lovaskocsival. A plébánost megkérdeztem, mehetünk-e nyugodtan, lesz-e szentmisénk. Megnyugtatott, hogy egészen biztosan, mert ott papi otthon van, és igen sok pap van, tehát lesz szentmisénk. Megérkezve Borszékre egyenesen a kápolnába mentünk, de az utolsó miséző pap akkor ment ki, és így mi szentmise nélkül maradtunk. Elmondhatatlanul megrázott, és elhatároztuk, hogy reggel rögtön szentgyónáshoz megyünk. Estére visszaértünk Marosfőre, ahol közös vacsora volt, utána tánc. Én is felálltam táncolni. Nagyon szerettem. S akkor már két éve nem táncoltam lemondásból, és boldogan indultam, amikor nővérem mellém lépett, és azt mondta: Erzsike, úgy határoztunk, hogy holnap reggel gyónni megyünk. Menjünk haza. Mindig úgy gondoltam erre a pillanatra, hogy akkor dőlt el a hivatásom, mert habozás nélkül elhagytam a termet. Az ember életében vannak ilyen döntő pillanatok, mikor jobbra vagy balra dönti el a sorsát.
Ettől kezdve mindennapi áldozó akartam lenni, de az akkori időkben a gyóntatók nem akarták még nálunk ezt az engedélyt megadni, úgy kellett valósággal kierőszakolni. Természetesen minden nap mentem szentmisére, aztán már áldozhattam is. A másik döntő hivatásomban Margit testvérrel és Farkas Edittel való személyes találkozásom volt. 1909. augusztus utolsó napjaiban, amikor az évi katolikus nagygyűlést Szegeden tartották, és Margit testvér a mi vendégünk volt. Akkor mondtam neki, hogy én apáca lennék, de olyan sohasem lennék, mint te. Mire ő felelte: „Mondd Erzsike, a ruha teszi az apácát?" Amire természetesen nemmel feleltem, de sehogy sem tudtam elképzelni az apácaságot még akkor Farkas Edit ragyogó eleganciájával és Margit testvér fekete selyem blúzával. Milyen új volt az akkor, ki érti meg 50 év után?
Akkor Kalocsára kerültem, és ott is folytattam patronázs munkát, és vezettem azt a naplót, amit Margit testvér kezdett el, amelyben minden héten leírta a munkát. Ezt megelőzőleg pedig a Főnökasszony beszédét, amellyel az Oltáregylet hölgyeit arra bíztatta, hogy a Szentlélek élő templomait, a lelkeket gondozzák.
Itt már mindent olvastam, ami a SZMT-ról szólt. Egész érdeklődésemet az Úristenen, lelki életemen, tanulmányaimon kívül a szociális munka töltötte ki. Egy alkalommal tanárommal, lelki vezetőmmel és osztálytársaimmal megbeszéltünk közérdekű dolgokat, és beszéltünk Foersterről, aki akkor először jött Magyarországra, hogy a SZMT meghívására előadást tartson. Ekkor a tanár azt a megjegyzést kockáztatta, hogy úgy látja, a SZMT-ban nem marad más, csak Slachta Margit és Farkas Edit. Erre én belekiáltottam: „és akkor nem maradnak ketten, mert én leszek a harmadik!" Addig sohasem mondtam sem azt, hogy nővér leszek, sem azt, hogy missziónővér leszek. Ekkor az egész osztály előtt ezt kiáltottam. De nem tudtam dönteni, hogy missziónővér legyek vagy iskolanővér, mert úgy szerettem tanítani, mint egy szerelmes. És a szociális munkát is ugyanúgy szerettem. Így gondolkoztam: tanító apáca sok van, de a szociális munkát csak azok végzik, akik semmit sem akarnak tudni Krisztusról, nekem tehát az a kötelességem, hogy Krisztus Lelke szerinti szociális munkás legyek.
Képesítőmet letéve boldogan vállaltam el Kalocsán egy évi tanítást, hogy még zárdában lehessek. Nem tudtam a világban élni, nem is akartam. De még mindig nem dőlt el hivatásom kérdése, pedig akkor már négy éve imádkoztam érte. Margit testvér eljött Kalocsára előadást tartani. Együtt ebédeltünk, s akkor már úgy beszéltem, mint aki oda készül. Év végén gyóntatómnak már határozottan bejelentettem, mire azt válaszolta, hogy az nem lehet Isten akarata, mert én annyit tanultam, annyira jó tanítónő vagyok, hogy ebben megmutatkozik az Isten akarata, és afelé kell a hivatásomat keresni. De bennem ez már eldőlt.
Nem sejtettem, hogy Paula testvér akkor már a SZMT külső nővér jelöltje. Ő nekem ezt sohasem mondta, csak később, amikor én mondtam neki, hogy be akarok lépni a SZMT-ba. Hirtelen azt mondta: „Nem léphetsz be, mert én már beléptem, jelölt vagyok. Édesanyánkat egyszerre nem hagyhatjuk ott ketten. Paula testvér először és utoljára ez alkalommal gondolt magára életében, mert ettől kezdve a legjobban ő sürgette belépésemet, ő kérte meg édesanyámat, hogy engedjen el engem, s amikor ő megtagadta (én akkor már szociális pályán működtem, hivatalos pártfogó voltam, s egyben a Katolikus Nővédő Egysület igazgatója, nem is laktam otthon, hanem az intézetben, aminek igazgatója voltam), akkor Paula testvér azt mondta, szökj meg. Kerüljük el a drámát. Üzenem a Főnökasszonynak, hogy én még bírom, én maradok.
Előzőleg, 1912. november-decemberében, miután Szegeden már igazgatónővé választottak, patronázs kurzuson voltam, és bent laktam a Szemináriumban, ahol látva a közös életet, mindig erősebb és erősebb lett a vágyam, hogy annak az Istennek szentelt, apostoli munkában égő életnek részese lehessek. A Főnökasszony kültagnak vett fel, bizalmas közelségbe kerültem vele, igazi lelki vezetőm lett. Húsvéti vakációra újra felmentem a Szemináriumba, és végül 1913. Pünkösdjén két heti szabadságra Szikszóra utaztam. Ez a patronázs kurzus az első nagy kurzusa volt a SZMT-nak. Kiváló előadók tanítottak. Rám legnagyobb hatással a Főnökasszony volt, így beszélni még nem hallottam senkit. Ilyen bensőséges, közvetlen előadásokat adni, ezt nem ismertem, később már sajnos ő sem tudott így beszélni. Ez a csodálatos hatás az akkori helyzeti kegyelem volt, amit az Úristen a Társaság alapításakor adott az alapítónak és úttörőnek. Nem tudtam akkor, hogy ő mennyire protestáns hatás alatt áll, később Schütz professzor megállapította, hogy a Társaság soha nem alakult volna meg, ha ezeket a külföldi, protestáns missziós szervezeteket a Főnökasszony meg nem ismeri, velük összeköttetésbe nem kerül. Ezt hozta be az Egyházba, és így születtünk meg, mint kötetlen formájú, legmélyebb lelki életet és befelé szerzetes életet élő missziós nővérek. Rendkívül nagy hatással volt rám a Főnökasszony tanítása. Neki köszönhetem, hogy akkor elkezdtem Bibliát olvasni, abból élni, és azt úgy ismerni, hogy öt év múlva Schütz professzor azt mondta, hogy én „írástudó" vagyok. A Főnökasszonyt bibliás asszonynak nevezte. Azóta is meggyőződésem, hogy lehetetlen komoly lelki életet élni Szentírás nélkül. De hiszen ezt tanítja Szent Benedek Atyánk is.
Minden szabad időmben Margit testvér dolgoztatott. Volt ugyan neki két jelölt titkára, akik még jelölt korukban kiléptek. Fogadalmas nővér akkor még alig volt. Klotild testvérünk akkor 16 éves volt, és egészen át volt itatva a munkásnő kérdés szent és fontos szolgálatával. A házban Etelka testvér volt a házfőnök és jelöltmester. Margit testvér a Főnökasszony helyettese volt, és egészen kifelé dolgozott. És ott volt Matild nővér, aki a Főnökasszony titkára volt, és Benedikta nővér, aki a patronázs munka élén állt, és igen nagy tekintélye volt hivatalos körökben. Egyébként csak jelöltek voltak a házban. Kápolna még nem volt a házban. Az egész Szeminárium csak pár szobából állt, a ház többi részét még idegenek lakták. A Főnökasszony ekkor még nem lakott bent a házban. Külön lakása volt a Dísz tér 10. Sz. alatt, saját komornával. Akkor tervezte Margit testvér a SZMT uniformisát, addig fekete civilben jártak. Mondtam neki, hogy milyen férfias, egyáltalán nem hasonlított a most ismert SZMT ruhához. Akkor ő azt válaszolta, hogyha Matild nővér tervezte volna, akkor nőies volna, de mivel én terveztem, férfias. Mint jellegzetességet említem meg a fiatal Margit testvérről. Hiszen akkor még 30 éven innen volt.
Kivittek a Gyermekotthon kápolnájába. Ez nagy kegy volt, mert belső életükbe nem vontak be idegent. Részt vettem Mázy apát úr, akkori kassai tankerületi Főigazgató szentmiséjén, majd Etelka testvér névnapján ismét kivittek, ahol megismertem a társulat családias szellemét, a névnap megünneplésében. Margit testvér így köszöntötte: „Kedves Etelka nővér, bár félünk tőled, de azért nagyon szeretünk!" Etelka testvér nagyon kemény, szigorú volt. De ő nevelt fel mindnyájunkat, íme, ki lehetett bírni.
Húsvétkor újra felmentünk nővéremmel a Szemináriumba lakni. Ott töltöttük néhány napi szabadságunkat. Benedikta nővér mondta nagyszombat estéjén, mikor a csillagokat néztük, hogy gyerünk be, nézzük meg, megjött-e már a „mi csillagunk", vagyis Margit testvér.
Ezután az események rohamosan torlódtak. Paula testvér bíztatott, menjek el, szökjek meg. Kaptam két heti szabadságot az intézettől, s Pünkösd szombatján megérkeztem Szikszóra, ahová a Főnökasszony az egész Szemináriummal noviciátusra felköltözött. Be is zárták Pesten a házat. Hihetetlenül kínlódtam, folyton azt mondtam a Főnökasszonynak, hogy engem csak a szociális munka vonz, én nem kellek az Úristennek. Mire a Főnökasszony: „Azt akarod, hogy angyal jelentse ki neked, hogy hivatásod van?" Több mint 5 évi mindennapos imádságom után sem tudtam elhinni, hogy megkaptam a hivatás kegyelmét, olyan óriási dolognak tartottam azt, olyan tiszta fogalmam volt annak fönséges voltáról. Mázy apát úr határozottan sürgette belépésemet, s mondta, hogy Paula testvér maradjon még kint, ő kibírja.
Eljött a pünkösd, és én nem tudtam dönteni. Átkínlódtam az egész napot, míg pünkösd vasárnapján az esti ima után Erzsébet testvér hozzám térdelt, és mondta: „Most menj, és kérd felvételedet." Fölálltam az oltártól, futottam végig a kerten, s utolérve a Főnökasszonyt elébe térdeltem, kezem összetéve kértem, legyen kedves felvenni a Társaságba. Ettől a perctől kezdve megszűnt minden bizonytalanságom és kételyem. A jó Isten ettől kezdve nem bocsátott rám hivatás elleni kísértést. De nagyon fájt nekem Paula testvér áldozata, amit értem hozott, s nagyon nehéz volt nekem otthagyni a megkezdett munkát. Más is így gondolkozott. Az akkori hercegprímás, Csernoch János szintén azt mondta, hogy nekem nem lett volna szabad otthagynom ezt a munkát. De én megfeleltem: nekem hivatásom van. Akkor még ő sem értette, hogy a Társaság szerzetes társulat, és hogy a hivatás, melyet követtem, nem állásváltoztatás, hanem a Krisztus-jegyesség állapota. Rottenbiller Fülöp államtitkár, aki a Magyar Patronázs Egyesület vezetője volt, nekem, jelöltnek azt mondta, hogy ez zászló elhagyás volt. Mindez nem érintett, mert már tudtam, hogy hivatásom van, s azt bármily fontos állásért sem hanyagolhatom el. De azért két hétig állandóan sírtam. Akkor a Főnökasszony azt mondta nekem, Erzsike, te nem lehetsz úgy boldog, mint X. házi nővér, ha nem vagy boldog, akkor haza küldelek. Ettől kezdve egy könnyet nem mertem ejteni. Dehogy képzeltem én azt, hogy az én belépésem jelent valamit annak a Társaságnak, amelynek alig van még vezető munkaereje, az évfolyamtársaim mind házi munkások voltak (egy sem maradt bent), a jó Isten olyan belső nyugalmat és boldogságot adott, hogy csak méltatlanságomat és hálámat éreztem.
Házi munkákban a lehető legügyetlenebb voltam, és egészen talajvesztve kérdeztem Margit testvértől, hogy mi történt velem, hogy én ilyen buta vagyok, s hogy már mindig ilyen buta leszek. Persze akkor még nem tudtuk, milyen nagy munka az, mikor meghal a kisasszony, és élni kezd e szerzetes. Ma már úgy mondja ezt Paula testvér, hogy óriási munka a jelölteknek átesni ezen az átalakuláson. De szerencsére Margit testvér dolgoztatott. Egy alkalommal a szőlőben dolgoztunk, ő kapált a lányokkal, én ültem a földön. Egy padon írtam a leveleket, melyeket részben diktált, részben rám bízott Akkor mondta nekem, „nem gondolom, hogy a te igazi munkatered a patronázs munka", amelyért én rajongtam, s mikor mondtam neki, hogy milyen nehéz megválnom a tanítástól, biztosított, hogy egy szabad katedrát kapok. Ezek próféciák voltak az én 23 éves fejemnek. Persze, hogy Margit testvér volt a legnagyobb hatással rám a rajongva szeretett Főnökasszony mellett. Őbenne mindannyian ideált láttunk, s valóban az is volt, az Úristen neki adta az úttörés gondolatát, s nélküle nem születik meg 1908-ban az Anyaszentegyház szabad szervezete.
Margit testvér egy bentlakásos kurzust hozott össze. Ebből négy gondolat kísért el egész életemben. A Főnökasszony mondta, hogy az Úristen nemcsak a régi prófétákhoz szólt, szól ő ma is, csak nekünk nincs fülünk annak meghallására. Ezt azóta értem igazán, mióta a rádiót megismertem. A másik három mondás Margit testvértől való. 1. Senki sem tudja magát kora szellemétől függetleníteni. 2. A szociális kérdés megoldása mindenki számára igazságosságot, sőt, méltányosságot teremt. 3. A legnagyobb igazságtalanság egyenlően bánni egyenlőtlenekkel.
Ekkor jön egy fordulat a Társulat életében. Aztán később még sok fordulat jön. Megjelenik Szilágyi Oszkár. Amerikából jött, aszkéta külsejű, szent híre előzte meg. Nem is hallottam mást, mint hogy ő szent. Ő maga mondta nekem, látja, itt engem szentnek tartanak. Nem emlékszem, aztán még mit mondott hozzá. Talán azt, hogy így neki annak kell lennie. A maga módján talán az is volt. De igazán csak a maga módján. Mindenesetre egy roppant változást hozott közénk. Addig lelki igazgatónk, Mázy Engelbert volt valamennyiünk lelki vezetője, aki a benedeki diszkréció klasszikus képviselője, akit mindig úgy jellemeztem, hogy ő a bölcs ember, soha nem erőltetett semmit, amilyen szigorú, mértéktartó volt, annyira tisztelte mindannyiunk szabadságát, s mint ő maga írta, nem akarta a lelkeket kaptafára húzni. Most pedig Szilágyi Oszkár az ún. trappista szellemet inaugurálta a Társulatban. Most már tudom, hogy az nem volt trappista szellem. Ő két évig Dél-Afrikában volt noviciátusban, a leghíresebb trappista kolostorban, amely kolostort a rend kizárta kebeléből, mert mint Merton könyvében olvastam, állam volt az államban. Egyébként erről a kolostorról P. Ernő is ír az ő ciszter emlékirataiban. Szilágyi nem tette le a trappista fogadalmat, visszatért a bencés rendbe, azonban mindig renden kívül élt akkor, mint Cleveland-i plébános. Őt a Főnökasszony fiatal korából ismerte, Sopronban volt a gyóntatója.
Most aztán minden megváltozott. Békés életünkbe belerobbant egy óriási építkezés. A Főnökasszony elutazott Szilágyival, és Erzsébet testvérre bízta az építkezést. Margit testvér viszont az összes testvért elvitte Mázy apát úrral Szomolnokra nyaralni, a Főnökasszony engedélyével. Ez azt jelentette, hogy az apát úr minden nap tartott elmélkedést, tanítást. Paula testvér is velük ment.
A ház rám maradt 70-80 javítóintézeti növendékkel, jelöltekkel, a mosó nővérrel, aki akkor tett fogadalmat. Erzsébet testvért mint vendéget láttuk ezután Szikszón. Mindig utazott. Nemcsak Budapestre, hanem szabadjegye lévén, Angéla nővérrel egyszer egész Szinajáig elment. Röviden kaptam a megbízást, mint két hónapos jelölt: „Mától fogva te vagy az igazgatónő, tégy mindent a legjobb belátásod szerint." Ez volt aztán a noviciátus. Teljes felelősség, és az én hozzá nem értésem. Közben egy óriási árvíz, amikor valamennyien életveszélyben voltunk. A házat a halálra előkészítettem a kápolnában. Csak mikor 8 nap múlva érkezett Erzsébet testvér, s látta a romokat, akkor rendült meg, hogy mit hagyott maga mögött. De ő is 27 éves volt. Margit testvér sem volt még 30. Nem tudtuk még, milyen gyermekek vagyunk, felelős és vezető állásokban. Sok gondot és dolgot adtunk az isteni Gondviselésnek, de mindenen átsegített a kezdés kegyelmének lendülete, a feltétel nélkül való engedelmesség, és a Főnökasszonytól részéről megkívánt rendkívül nagy fegyelem. A vaspáncél sokszor, sok mindentől megvéd, és mi fel voltunk vértezve, minden tapasztalatlanságunk ellenére.
Hát én is úgy csináltam. Tanítottam, igazgattam, vezettem, ahogy tudtam. Őszre rendben volt a ház. Így tudtam meg, hogy a Főnökasszony beköltözik a házba, Szilágyi Oszkárnak is külön lakosztályt készítettek, a nővérek is mind visszajöttek, s akkor, első este a Főnökasszony kihirdette a sekrestyében, hogy mindannyian Szikszón maradnak valami noviciátus félében. Szilágyi Oszkár a lelki igazgató, ő fog tanítani és vezetni. A Főnökasszony helyettese Erzsébet testvér, és nem Margit testvér, s csak Erzsébet testvér megy Pestre Klotild jelölttel. Akkor még nem értettem, hogy milyen borzasztó nehéz lehetett ez Margit testvérnek, Benediktának, akik felelős, vezető állásban voltak Pesten, így kivenni kezükből a munkát.
Én azonban nagyon boldog voltam. Boldogan vetettem magam alá az ún. trappista irányzatnak, éjszakai szentségimádások, ostorozás, böjtök, külső feltűnő penitenciák, amik ellenkeztek eddigi irányzatunkkal, és Apát urunk bölcs mérsékletével. Ennek dacára kívánom minden fiatal testvéremnek azt a békét és boldogságot, amely engem akkor eltöltött. Megkaptam a fehér kötényt, ami azt jelentette, hogy a Társulatnak jelölt tagja lettem.
Október elején felvittek Budapestre a Katolikus Nagygyűlésre, akkor volt az a hihetetlen nagy élmény, amikor Prohászka püspök atyánk az indexre tétel után először beszélt az egyházi tekintélyről. Óriási élmény volt ez akkor, a legnagyobb szellem nyilvánosan és hitvallóan fejet hajtott az egyházi tekintély előtt. Azt a tapsot soha nem lehet elfelejteni. Annak nem volt vége, folytatódott a lépcsőkön, az utcán, s az én életem boldog folytatása, hogy a nagygyűlés után elutaztunk Székesfehérvárra Püspök atyánkhoz. 3 napos kurzust tartottunk a Főnökasszonnyal, 9-en voltunk együtt. Felejthetetlen volt Püspök atya asztalánál ülni, vele rekreációzni. Én az ő könyvtárába voltam elszállásolva, harmadmagammal. Úgy kutattunk a papírkosarában kézirata után. Püspök atya bemutatott a közönségnek az elnöki székből: „Itt vannak az én leányaim a Misszió Nővérek. Egyetlen hibájuk, hogy nagyon fiatalok, de ez egy olyan hiba, ami minden nap javul."
Utána visszamentünk újból a noviciátusba. Furcsa noviciátus volt ez. Én voltam az igazgatónő, vezettem az irodát, Etelka testvér éppen csak aláírta az iratokat, mint helyettes igazgató. Tartottam a tanításokat, úgy hogy megint nem volt alkalmam házi munkát végezni. Nem vittem feljebb a WC takarításnál, annál magasabb házimunka rangom soha nem volt a Társulatnál.
Pár hét múlva a Főnökasszony közli velem, hogy Margit testvérrel Erdélybe egy körútra fogok menni, előadásokat tartani. Szóról szóra ezt mondta: „Nem vagy alávetve, ha akarod, a főnökévé teszlek." Féléves jelölt voltam. Gyanútlan lelkem felkiáltott: „Margit testvér a mi csillagunk!" Dehogy értettem én még akkor, hogy engem akar felhasználni Margit testvér kiütésére, hogy engem akar emelni és rontani. Áldom az Úristent, hogy ez semmit sem fogott rajtam. De olyan ártatlan voltam, hogy semmit sem kisebbítette bennem a Főnökasszony iránti tiszteletet és szeretetet. Amit az Úristen el akar takarni, s ameddig el akarja takarni, eltakarja. Nem volt törés jelölt életemben, pedig mondhatom, hogy elég változatos volt.
December első napjaiban felszolgáltam az asztalnál délben. Sürgöny jött Margit testvértől, hogy másnap este indulni kell. Letétették velem a tálat, csomagoltam, és elindultam az erdélyi körútra. Egyetlen uniformisomban felültem a vonatra. Későn este érkeztem Pestre. Már mindenki aludt, csak Margit testvér dolgozott. „Fáradt vagy?" - kérdezte. Persze, hogy nemmel feleltem. „Akkor ülj le, és írj leveleket!" Késő éjszakáig dolgoztunk. Másnap egész nap mentünk egyik helyről a másikra, mert egy karácsonyi vásárt készített elő, hogy majd ha két hét múlva visszajövünk Erdélyből, akkor azt csináljuk.
Este felültünk a kolozsvári gyorsra. Megcsillantottam előtte azt a lehetőséget, hogy az én osztályfőnököm most a Marianum főnöknője, ott bekérjük magunkat alvásra a két éjszakai munka és utazás után. Kaptunk is két szobát, tiszta ágyat, ó, hogy aludtam volna, de a reggelinél Margit testvér már azzal a tervvel állt elő, hogy 11 órára hívják össze a felső osztályok hallgatóit és az állami tanítóképzőt, és mi majd ketten előadást tartunk. Ellentmondás nélkül csendesen kétségbeestem. Dehogy volt nekem mondanivalóm! De hát sokkal engedelmesebb nevelésben volt részünk az akkori noviciátusban, hogy mertem volna mondani, én ezt nem tudom. Persze nem tudtam, milyen zöldeket mondtam előadás címén. Margit testvérnek volt mondanivalója.
Ezzel kezdődik Társaságunk erdélyi léte. 1913. december. Ezzel többet foglalkoztam Margit testvér életrajzában. Így hát most magamról fogok írni. Másnap Fogarasra érkeztünk, ahol Ábel Janka tanárnőnél voltunk megszállva, aki nagyon régi kalocsai kongreganista volt. Az Oltáregylet hívta meg Margit testvért, amelynek elnöknője Széll Józsefné főispánné volt, aki oly nagy szerepet játszott erdélyi szervezkedésünkben, s vele Margit testvér mindvégig tartotta a kapcsolatot. Életemben először kerültem nála olyan előkelő asztalhoz, hogy inas tolt széket alám. Szerencse, hogy előadásaim ott már jól sikerültek. Margit testvér sokat tanított engem. Onnan Nagyszebenbe mentünk, akkor már egészen el voltunk készülve. Előadásom után hozzám jött egy idős tanárnő, hogy megmutassa a könnyeket a szemében, mondván, hogy először látom fajtámat a pódiumon. Olyan nagy dolog volt akkoriban a női előadó vidéken, katolikus részről. Feministák már rég járták az országot. Hol voltunk mi még attól! A nőmozgalmat azok indították, csinálták, küzdöttek érte, akik semmit sem akartak tudni Krisztusról.
Ismételten vendégei voltunk az akkori plébánosnak Hohenlohe hercegnek. Hogy milyen kínos volt az én helyzetem, nekem kellett kezdeni a tálat, amit a komornyik hordott körül, s az óriási ananász parfét nem tudtam elkezdeni, sohasem láttam olyat. Milyen rossz az, ha az ember fiatalon kerül előkelő helyzetbe, mikor otthon nem volt ahhoz szokva! Később már tudtam, hogy ilyenkor meg kell kérni az inast, hogy ő tálaljon nekem. Beigazolódik ilyen helyzetekben is Margit testvér mondása, hogy az alázatos ember soha nem jön zavarba, mert nem fél a felsüléstől. Hát persze, hogy felsültem. Milyen szerencse, hogy előkelő emberek nem vesznek erről tudomást.
Innen hosszút utaztunk Szegedig. Kínos volt hazamennem. Nem jött ki senki elénk a vonathoz. Késő este érkeztünk hozzánk. Édesanyánk fagyottan állt a lépcsőn, nem csókolt meg, nem szólt hozzám, nem bocsátotta meg szökésemet, nem felelt egy levelemre sem. Azok a testvérek, akik együtt láttak minket hármunkat, nem tudták, milyen nagy ára volt annak, hogy mindnyájan hivatásunk útjára léphettünk. Most aztán össze kellett magamat szedni. Nagyon jól kellett beszélnem. A jó Isten meg is engedte, hogy édesanyámat békülésre bírjam. Nagyon meg voltak elégedve velem a szegediek. Pedig nagyon nehezteltek rám, hogy beléptem, és otthagytam a megkezdett munkát. De ez csak a Katolikus Nővédő Egyesületre vonatkozott, mert a patronázsban édesanyám vette át állásomat. Ezzel ő is megkezdte a szociális munkát, azután évekig patronázs munkában dolgozott. Igen nagy gyakorlata volt.
Szegedről Aradra mentünk, és onnan a két hetes erdélyi körút után hullafáradtan érkeztem Budapestre. Már hangom sem volt. Ott azonban sürgöny várt a Főnökasszonytól, hogy 23-án délután a gyűjtőfogház karácsonyi ünnepélyén helyette kell beszélnem. Ez aztán nehéz engedelmességi gyakorlat volt. Ott ültek az államtitkárok, állami hivatalos személyek, a rácsok mögött mind a rabok, senkit sem láttam közülük, csak az őrök csillogó fegyverét. Szörnyű hatással volt rám. Nem való ez 23 éves idegeknek. Óriási karácsonyfa állt az oltár mellett, s egy öreg pap, aki számtalan halálra ítéltet kísért már a vesztőhelyre, így kezdte beszédét: „e szerencsétlen ház boldogtalan lakói". Nekem több sem kellett, képtelen voltam beszélni, még vizet is hoztak, hogy hangom legyen, rendkívül rosszul beszéltem, s utána, otthagyva mindent, egyedül nekivágtam a sötét börtönfalak mentén az útnak. Mérhetetlen szomorúság töltötte el lelkemet.
Másnap aztán hazaérkeztem a noviciátusba. Boldogan ragadtam meg az összes penitenciás eszközöket. Erősen szívembe szúrt Margit testvér azon mondása, hogy nem vágyom még utána. Tudtam, hogy nincs senkije, akivel dolgozzon. Egyedül küzd, s én ennyire nem tudtam segítségére lenni. Mikor novicmesteremnek, Etelka testvérnek ezt elmondtam, - hogy áldom az Úristent, hogy elöljárómnak mindent elmondtam - azt felelte, hogy Margit testvér nagyon szigorú. Akkor talán el sem hittem, az évek folyamán azonban egyre szigorúbbnak ismertem meg. Ezt csak azok tudják, akik nagyon közel állnak hozzá, mert azokkal szigorú. Kérlelhetetlen önmagával, s a hozzá legközelebb levőkkel. Vigaszomra szolgált, hogy jelen volt az első kapitulumon, amikor térden vádoltam magam minden elkövetett hibámról, s azt mondotta, hogy kívánja, hogy életemben mindig így legyen. Bár így lett volna!
Nagy restancia várt otthon, mert bár a növendékekkel Katalin testvér foglalkozott, de a hivatalos igazságügyi rész, és a növendékek tanítása rám maradt. Nagyon sok volt a dolgom. De már február 2-án újból előadó voltam, akkor Ungváron a Püspök elnöklete alatt, Vármegyeházán. Megint a Főnökasszonyt hívták, megint engem küldött. Aztán megint Pestre vittek, a régi Országházban nagygyűlésünk volt. Azon nekem kellett ismertetni Püspök atyánk szeretetszövetségi körleveleit. Erre Margit testvér jól előkészített, ez neki szívügye volt. Jól sikerült.
Ugyanezt a nagygyűlést megismételtük a Tisztviselő telepen, de ezen már Püspök atyánk elnökölt. Most igazán féltem, hogy én tolmácsoljam az ő gondolatait. Eredménye az volt, hogy a művész szobában magához ölelt, s azt mondta: „Remekül csinálta Petrám, remekül csinálta." Ez volt a legnagyobb dicséretem tőle. Ennél még nagyobb dolog volt, hogy édesanyám is jelen volt. Előadásom hatására kibékült velem, megbocsátott. Majd egy évig nem akart rólam tudni, annyira szíven ütöttem engedély nélküli eljövetelemmel.
Innen Pécsre utaztam, megint a Főnökasszonyt hívták, megint s megint engem küldött maga helyett. Nagygyűlés volt a Püspök jelenlétében. Jól sikerült. Kanonoki házban voltam elszállásolva, oda is magammal vittem ostoromat, eszembe sem jutott, hogy annak csattogása kihallatszik, nem is gondolkodtam ezen. Nekem az volt megmondva, hogy böjtben minden nap kell ostoroznom magam. Óh, drága szent Benedek atyánk, milyen messze voltunk akkor tőled!
Egyetlen penitenciám volt, amit nem szerettem, soha életemben nem szerettem, a forralt tejet. Azt kaptam penitenciának, hogy minden délelőtt innom kell, s kétszer hetenként csak azt vacsorázhattam. Állandóan undorodtam, s az a meggyőződésem, hogy fiatal koromban megkapott, s egész életemen át kínzó gyomorbajomat ez a sorozatos undor és kínlódás váltotta ki. Ez abban az évben kezdődött, csak nem szóltam róla senkinek. Ez is hozzátartozott az általunk elképzelt önmegtagadó élethez. Hogy most nálunk ennek szélsőségesen pont az ellenkezője van, az nem jelenti, hogy nem lehetne megtalálni a szent Benedek atyánk által annyira sürgetett mértéktartást, és Apát urunknak azt az állítását, hogy csak az az erény, amiben az okosság és mértéktartás sarkalatos erénye benne van.
Közben Erzsébet testvér súlyos beteg lett, elküldték a tengerpartra. Így az irodában még nagyobb felelősség hárult rám. A növendékekkel most már csak a tanítások alkalmával foglalkoztam, mert Erzsébet testvérnek Katalin testvér volt a helyettese. Kitűnő javító-nevelő volt. Egyáltalán, Erzsébet testvérnek egy jól zárdája volt Szikszón. Az a szikszói együttes mindvégig megmaradt. Erzsébet testvér neveltjei: Klára, Dominika, Irén, Júlia, Teréz, Katalin. Szép volt az a Szikszó. Jó Pásztor kápolnájával, s a szép kastély, óriási park, a nagy szőlő, földek. Úgy gondolunk rá, mint a Társaság bölcsőjére.
Aztán újra folytattam előadásaimat Ungváron. Ismét elmentem a görög-katolikus tanítók egyházmegyei gyűlésére. A görög-katolikus szemináriumban beszéltem akkor. Igen rossz hatással volt rám az az előttem addig ismeretlen dolog, hogy szentelés előtt a görög szertartású katolikus papok háztűznézni járnak, hogy fölszentelés előtt házasodhassanak. Óh, türelmes anyaszentegyház! De milyen idegen nekünk ez a gondolat!
Nagy meglepetésemre szolgált, hogy fogadalomtételre bocsátásomat közölték velem. Egy évig voltam a Társulatban, méghozzá ilyen viharos noviciátusban, de kimondhatatlan boldoggá tett az a tudat, hogy nyilvánosan is leköthetem magam az Úristennek. A 8 napos lelkigyakorlat előtt még Sároraljaújhelyre kellett utaznom, Katolikus Nővédő Egyesületet alapítanom. Aztán siettem a 8 napos lelkigyakorlatra, melyet minden vezetés nélkül tartottunk öten. Apát urunk jegyzeteiből elmélkedtünk magunk. Nem tudom hogy történt, de még Etelka testvértől sem kaptunk tanítást. Egy nap Kassáról átjött apát urunk, s elvégezhettem még nála az életgyónásomat. Szombaton este érkezett meg a Főnökasszony Szilágyi Oszkárral Pestről, és tartott egy tanítást.
De hogy milyen független az isteni kegyelem a külső körülményektől, azt az én boldogságom is bizonyította. Most is látom magamat, amint kitárt karokkal szaladtam le-föl az ún. Kemencében, a nagy szikszói park végén levő nagy orgona lugasban. Akkor igazán úgy éreztem, hogy meglátogatott a Jegyes. Fogadalmunkat Szilágyi Oszkár vette át, előzőleg éjjel felkeltünk közös szentségimádásra, s énekszóval vártuk a Pünkösdöt. Délután Margit testvér annyit mondott, hogy most pedig csókold meg a noviciátusod küszöbét, és tudd meg, hogy vége van a boldogságodnak. Sosem kérdeztem meg, hogy mit értett ezalatt. Az bizonyos, hogy a tapasztalatlan, naiv, az Úristentől megvakított, és semmi rosszat észre nem vevő, nem kritizáló jelöltség boldogságának vége volt. De nem a boldogságomnak.
Pünkösdre nővérem, Paula testvér is eljött, keservesen sírta végig a fogadalomtételt, amelyből ő kimaradt. Aztán már elhelyezést kaptam Szikszóról. Következett az én igazi munkám, a szociális munka, szervezkedés, előadás. Máris beigazolódott Margit testvér megállapítása, hogy nem a patronázs munka az én igazi munkaköröm.
Nyáron Grádóba mentünk nyaralni Róza Katalinnal és Paula testvérrel, s akkor tört ki a háború. Mindenki azt hitte, hogy 6 hét alatt befejeződik, fényes győzelemmel, megbüntetve az orgyilkos Szerbiát, ahol a trónörököst és feleségét megölték. Milyen tökéletesen tájékozatlanok voltunk, nemcsak mi, hanem az egész ország, vagy talán egész Európa. Mindenki hazasietett a fürdőhelyről, mely akkor még Ausztriához tartozott, teljes olasz lakosságával.
Budapesten mindenki a háborús segítőszolgálatba állt. Természetesen a Társulat is. Azonnal feljött minden mozgatható ember. Ideiglenesen szalmazsákokon helyezkedtünk el, de teljes erővel dolgoztunk. Akkor a Főnökasszony Paula testvért is Pesten tartotta, és sürgette, hogy most már lépjen be. Rögtön beosztotta a szegénygondozó iroda vezetésére, ill. megszervezésére. Ebből nőtt ki a SZMT egész szegénygondozása. Paula testvér nemcsak állást közvetített, segélyeket járt ki, a hadbavonultak hozzátartozóinak otthont állított fel Budapesten, s olyan eredménnyel dolgozott, hogy hadi kitüntetést kapott az első időben. De mivel a főváros illetékes emberei azt a tapintatlanságot követték el, hogy ugyanazt a kitüntetést, ugyanazon fokozattal kapta, mint a Főnökasszony, nem vette át. A Főnökasszony ugyanazt a kitüntetést viselte.
Én a szervezésre voltam beosztva. Az első segítséget a katolikus cserkészektől kaptuk. Sík tanár úr az ő cserkészeit a patronázs munkára osztotta be. Engem egy vasárnap délelőtt Marcell f.t. úr hívott meg a Regnum Marianumba, hogy ismertessem a cserkészeknek, hogy milyen munkára állhatnak be. A legkomolyabban dolgoztak, a legkisebb fiúk is. Ennél nagyobb jelentősége volt annak, hogy leánytestvéreiket is hozzánk kapcsolták. A lányok mind csatlakoztak, komolyan akartak szociális munkát tanulni. Nemcsak dolgoztak, hanem minden szombat délután összejöttek szociális ismereteket tanulni. Ez volt a nagy katolikus Leánymozgalom kezdete.
De Margit testvérnek ez nem volt elég. Látva az eredményt, elküldött engem az összes világi iskolába, ahol a hittanárok és igazgatók szívesen fogadtak, és megengedték, hogy mindenütt megszervezhessük a leányokat a szociális munkára. Ez volt a szociális iskola kezdete, mert ezek a lányok hetenként jöttek össze rendszeres tanulásra, de párhuzamosan a felnőttek szociális iskoláját is megkezdte Margit testvér. Akkor már nem voltunk a Ferenciek terén. A Főnökasszony megkapta a törvényszéki épületben a használatban nem lévő szobákat és termeket bútorokkal együtt, melyeket rendbe hozattunk, kitakarítottunk, beköltöztünk, azóta sem volt akkora irodahelyiségünk. Ez a jólét azonban csak hetekig tartott. Egyszerűen kitettek bennünket, ugyanúgy, mint ahogy odaadták a helyiséget. Rengeteg munkánk volt benne. De a sok fehérre festett bútort magunkkal vihettük új irodánkba.
Ekkor lép be életünkbe Póly Anya. Pista bácsi a nagy Kaszelik alapítvány gondnoka, s akkor épült fel a Vörösmarty tér 3. alatt az új palota. A háború miatt az üzlethelyiségeket nem tudták kiadni, így egy óriási és három kisebb irodahelyiséget megkaptunk ingyen. Olyan volt ez, mint egy tündérálom. Most aztán lehetett dolgozni! A földszinten volt a szegénygondozó hivatal, belső lépcső vezetett a nagy terembe, a szociális iskolába, a másik két helyiségben volt az egész központ. Meg is kezdte Margit testvér a szociális iskolát felnőttek számára is. Előadók volta Schütz Antal, Sík Sándor, Vass József, Ernszt Sándor, Főnökasszony és Margit testvér felejthetetlenül szép programmal. Ekkor már az önkéntes munkatársak is megérezték, hogy milyen szükségük van továbbképzésre a szociális munka területén, és szívesen jártak iskolába.
Meg kell emlékeznem a Társaság belső életében megindult változásról. A Főnökasszonynak elege lett Szilágyi Oszkárból, a trappista irányzatból. Így az ő befolyása fokozatosan kisebbedett, de még mindig nem vettük észre azokat a különösségeket, amelyek a Társulat életében voltak. Annyira erősen dolgoztunk, annyira át voltunk itatva az úttörés gondolatával, annyira rajongtunk a Főnökasszonyért, s főként annyira fegyelmezettek voltunk, hogy hallgattunk, ha voltak is nehézségeink. Ehhez járult Püspök atyánk gyakori megjelenése, aki mint sugárzó nap, ontotta ránk szellemének, szeretetének, közvetlenségének sugarát.
A háború akkor került hozzánk egészen közel, amikor Erzsébet testvér Szikszóról telefonált, hogy az oroszok betörése miatt az intézetet bezárják, s a növendékeket Márianosztrára szállítják, s az egy-két házőrző kivételével eljönnek Bugapestre. Elhozzák értékeiket is. A felszabadult nővéreket elküldik Székesfehérvárra, ahol Püspök atyánk hadikórházat nyittat. Emlékezetem szerint 4 hadikórházat vezettek, olyan ragyogóan, hogy Erzsébet testvér, a főnöknőjük néhány hónap múlva már századosi rangban volt. Egyik szikszói növendék a katonáktól kapott tífuszban meg is halt, s a nyárra Erzsébet testvér is súlyos tbc-t kapott. Ezt később többen is megkapták, mert tífuszos és tbc-s katonákat ápoltak. De nagyon komoly volt a munka, s a katonai hatóság, az orvosok elismerésével találkozott. Szép közös életet éltek, Potyondi Imre lelki vezetése alatt, aki Püspök atyánk titkára volt. A Főnökasszony sokat időzött Székesfehérváron, a nővérek mind kitüntetéseket kaptak.
1915. nyarán Erzsébet testvér tbc-je olyan súlyosra vált, hogy beutalták Tátrafüredre, egy tiszti üdülőbe. Én mentem vele, míg a Főnökasszony fel nem jött. Erzsébet testvér állapota annyira rosszabbodott, hogy a katonaság Németországba küldte egy híres tbc szanatóriumba, ahonnan néhány hónap múlva írták, hogy vigyék haza Magyarországra meghalni. A tüdő mirigyei mind elgennyesedtek, úgyhogy csak a halálát várták. A Főnökasszony ebbe nem nyugodott bele. Barátjához, Manninger híres sebész professzorhoz fordult, aki egy szokatlanul nagy operációt hajtott rajta végre, mely után több mint egy évre volt szükség, hogy meggyógyuljon.
Közben már vissza lehetett Szikszóra települni, így a nővérek egy része visszament. A Főnökasszony az egész noviciátust átvitte Budapestről Fehérvárra, Etelka testvér vezetésével. Ettől kezdve a fiatal noviciátus vette át az ápolást. Áldozata lett a tbc-nek Beatrix nővér, aki ugyancsak a katonáktól kapta meg 19-20 éves korában, és csak évek múlva halt meg Csobánkán. Ez persze nagy változást hozott a Szemináriumban, alig maradtunk ott néhányan. A Központban dolgozott Auguszta testvér, mint jelölt, és Frieda, aki előző évben még a Gyermekotthonban dolgozott. Szép együttes volt, erősen dolgoztunk mindnyájan, fejlődött az ifjúsági mozgalom. Akkor már nemcsak szociális iskola volt, hanem leányklub is, ami szintén Margit testvér gondolata volt. Nem csak Budapesten, hanem szerte az országban. Margit testvér nagyon intenzíven dolgozott a munkatársak képzésén, minden felé tanulmányi klubokat szervezett, azokat havonta végigutazta, előadások tartásával. Temesvár, Arad, Győr voltak a legkedvesebb városai. Én a Felvidéken, Alföldön utaztam, Paula testvér inkább a Dunántúlon. Leányklubok, leányegyletek, Asszonyszövetség, szegénygondozás, az ún. nővédelmi hivatal volt az országos program. De még nem mondtuk ki az országos szervezet megalakulását. Ez csak 1917-ben történt. Legjelentősebb volt a Hadiárva Szakosztály felállítása, melyet Meller Rudolfné vezetett, és nagy vagyonával anyagilag teljesen ellátta, minden külső segítség nélkül. A hadi varrodák száma folyton növekedett, nagyon sok asszonynak tudtunk munkát adni. 1915. nyarán a Főnökasszonynak az a gyönyörű gondolata támadt, hogy országos gyűjtést indít. Püspök atyánk hallani sem akart arról, hogy az ő neve így korporálva legyen. A Főnökasszony engem küldött el Püspök atyánkhoz, hogy könyörögjem ki az engedélyt. Püspök atyánk haragudott, elutasított. Ekkor a Főnökasszony Majláth püspökhöz fordult, akinek kérésére Püspök atyánk hozzájárult az engedély megadásához, és gyűjtés indult meg az ő nevében. Természetes, hogy erre az adakozás is megindult.
Közben Paula testvért kivették az irodából néhány hónapos noviciátusra, és soron kívül, húsvétkor fogadalmat tehetett, hogy folytathassa a munkát. A Főnökasszony édesanyánkat karácsonyra meghívta szállóvendégnek, és megbeszélték, hogy felköltözik Budapestre, s velünk fog dolgozni, Paula testvér irodájában, a szegénygondozó hivatalban. Ő mesélte, hogy a Főnökasszony a fülébe súgta, hogy maradjon velünk. Ő azt nem értette, hogy ezzel felszólította a belépésre.
A munkaév legjelentősebb eseménye az 1915-ös pünkösd volt. Margit testvér nagy műve volt a Katolikus Nőszövetség összefogása, melyet a Főnökasszony a visszavonásával megsemmisített. Összehívott bennünket, Korányi Saroltát, Margit testvért, Paula testvért és engem, és megmondta, hogy „konklávéban" maradunk, míg meg nem valósítjuk az ő elgondolását, hogy létrehozunk egy olyan katolikus nőszövetséget, mely a SZMT tulajdona. Még leírva is hihetetlenül hangzik, hát még megvalósítani. Elmondhatatlanul kínlódtunk, hogy valamiféle megoldást találjunk, hogy elkészítsük annak alapszabályát.
Ehhez tartozik, hogy amikor kitört 1914 őszén az első világháború, az összes katolikus szervezet, Katolikus Karitász címen valamiféle szövetségre lépett, melybe a Főnökasszony a Társulatot nem kapcsolta be. Úgy éreztük, hogy ezáltal kimaradtunk a katolikus női összefogásból, annak dacára, hogy Püspök atyánk ezeket a katolikus női szervezeteket szóról szóra így jellemezte: „címkék az üres palackon." És valóban így is volt. Ezek a szervezetek rendkívül gyöngék voltak. Tömegek egyáltalában nem kapcsolódtak hozzájuk, de hivatalosan ők képviselték a katolikus női szervezeteket. Zichy Rafaelné volt az elnökük.
Ezzel a katolikus női összefogással szemben akarta megvalósítani a Főnökasszony az ő elgondolását. Az évek folyamán ez remekül sikerült, hihetetlen áldozatos munka árán. Nem volt még egy olyan virágzó katolikus szervezet Magyarországon mint ez, és mégis ellenkezést váltott ki a hivatalos katolikus körök részéről, akik ebben nem ügyszolgálatot, hanem - Püspök atyánk kifejezését használva - „cégnapszámosságot" láttak. Ennek dacára merem állítani, nem volt még egy olyan szép katolikus női szervezet, mint az országos szervezet. Azonnal hozzáfogtunk a szervezkedéshez. Paula testvérrel mentem Kecskemétre és Félegyházára, és mindkét helyen megalapítottuk a szervezetet, ill. csatoltuk a Missziótársulathoz.
Margit testvér hosszú hetekre Erdélybe utazott, ő ott kezdte meg a szervezkedést. Én két hétig a Felvidéket jártam, Ipolyság, Losonc, Selmecbánya, Körmöcbánya, Trencsén, Zólyom városokat. Előkészítettem az őszi előadásokat, leírhatatlan nehézségek közepette. A plébánosok meg-nem-értése, kényelemszeretete, a szociális kérdéstől való irtózás megdöbbentő volt. Az egyik városban szállásra a plébános az ún. hotelbe küldött, ahová benyitva rémülten láttam, hogy valami nyilvánosház-féle volt. Futva értem el a vonatot, hogy máshová menjek, ahol alhatom. Hát kaptam is ott cselédágyat, ami hemzsegett a poloskától. Körmöczbányára délben érkeztem. A plébános hallani sem akart a szervezkedésről, ott minden rendben van, nem kell változtatni semmit. Ez érlelte meg a későbbi idők gyümölcsét. Az atyák ették meg a szőlőt, s a mi fogunk vásott bele.
Hazaérve az a meglepetés ért, hogy a Főnökasszony magával vitt a Mátrába nyaralni. Nem akartam hinni, tudtam, hogy addig mindig Püspök atyával, s nagy társasággal járt, s akkor velem ment fel a Csorba tóhoz. Tündéri szép, boldog idő volt, csak nem volt türelme maradni. Nem volt templom, s csak a legnagyobb nehézségek árán jutottunk el vasárnap a szentmisére. Panaszolta, hogy milyen istentelenek vagyunk, ő Ausztriához volt szokva, ahol a legkisebb helyen is templom, s szentmise van.
Ezen a nyáron kapcsolódik a Főnökasszony Schütz professzorhoz. Lelki atyja lesz, s ezzel egyidejűleg a Társulatban vége van a trappista irányzatnak. Egészséges, józan, mértéktartó piarista irányzat foglalja el a helyét. Odáig megy, hogy Szilágyi Oszkárnak a szomszédban bérel lakást, hogy ne lakjon nálunk. Szerencsére visszament a bencés rendbe. Így Apát urunk is visszakerülhetett hozzánk, mint gyóntatónk. Hihetetlen áldozatokkal minden szombat éjjel felutazott Budapestre. Fűtetlen vonatok, hálókocsik nélkül. Vasárnap meggyóntatott bennünket, misézett, tanítást adott. Valóban ő mindig a hűség állócsillaga volt, akire mindig úgy nézhettünk fel, hogy ő az az ember, akire mindig számítani lehet. Én is Schütz tanár úr lelki vezetése alá kerültem. Igen nagy élményt jelentett az a néhány hónap, amíg vállalta irányításomat. Mikor már nem vállalta, azzal indokolta, hogy miután a Főnökasszony lelki atyja, nem akar a nővérekkel foglalkozni. Ezen nem is csodálkozom, mert amit akkor már láttam, az kimondhatatlan gyötrelmeket jelentett. Úgy fejeztem ki magam Schütz professzornak, hogy annyira szeretem a Főnökasszonyt, s ugyanakkor látom benne azt a nagy irigységet, féltékenységet, igazságtalanságot. Mivel életem ideálja volt, nem tudtam hova tenni ezt a kettősséget. Amilyen őszinte voltam a Főnökasszonnyal szemben, ezt meg is mondtam neki. Haragudott érte, és büntetett. Schütz professzor úgy fejezte ezt ki, hogy magának ez nem bűne, hanem szerencsétlensége. Akkor még nem értettem a szív örvényeit. Akkor még nem értettem, hogy milyen óriási szerepe van a tudat alatti cselekedeteknek és indítékoknak, és legkevésbé értettem meg, hogy egy kiváló emberben olyan defektusok legyenek, hogy ne legyen felelős cselekedeteiért. Ezt később Margit testvér az ő mentségére határozottan állította. De én nagyon szenvedtem miatta. Egyszer Margit testvér megkérdezte tőlem. „Miért sírsz?" „Mert te annyira szenvedsz." - feleltem. „Én szenvedek? Nem vettem észre." Nem akarok összehasonlítást mondani, túl merész volna, hogy a mártírok olyan vigasztalást kaptak, hogy nem érezték a kínzóeszközöket. Én nem kaptam meg ezt a kegyelmet, és együtt szenvedtem a szenvedővel, aki azt nem érezte, mert akkor már komoly volt a helyzet. Margit testvért a Főnökasszony nem engedte Budapesten maradni, a szikszói házba helyezte, onnan kellett utazni, szervezni az országos szervezetet, szerkeszteni a Keresztény Nőt, irányítani és vezetni az egész központi munkát. Itthon Pesten mindez rám maradt, aki a Nővédelmi Hivatal vezetője voltam, s a Szociális Iskola adminisztrációját kellett ellátnom. Igen nehéz volt a helyzetünk. Alig ismertem éjjel és nappal között különbséget, éjjel utaztam, persze mindig fűtetlen vonatokon, nappal előadást tartottam, s onnan egyenesen az irodába mentem. Egész gyomorbetegségem ebben az évben alapozódott meg, egész életem fizikai tönkretétele is. Püspök atyánk nyilvánosan az asztalnál rótt meg: „Petra, maga öngyilkos." Nem hittem. Annyira elragadott az úttörés szenvedélye, és az, amit a püspök atya így fejezett ki: „Maga nem az Isten dicsőségéért dolgozik, hanem a Társulat dicsőségéért. Maga cégnapszámos, mint a jezsuiták." De ez sem térített magamhoz, mert mikor ezt a Főnökasszonynak elmondtam, azt válaszolta, hogy „én ezt szeretem." Ő azt látta, hogy agyondolgozzuk magunkat, de akarta az eredményt. Ezt meg is mondtam neki. Érdekes, hogy annyi mindent meg lehetett mondani neki.
De hát nagyon nehéz volt a helyzetünk Margit testvér nélkül. Szociális szempontból is, lelki szempontból is, hiszen mindennek ő volt a lelke. Külön fájdalmunk volt, ettől nagyon gyötrődtünk, hogy szobája nem volt a házban, mikor átutazott, hol itt, hol ott aludt, legtöbbször a közös hálóban.
Szép fejezete volt ennek a munkaévnek a Korányi Sarolta féle szociális kurzusok tarása a katolikus tanítónőképzőkben. Előterjesztésére a püspöki kar elrendelte, hogy minden katolikus tanítónőképzőben három napos szünetet adjanak erre, amikor reggeltől estig szociális ismereteket adtunk elő. Nagyszerű anyagot állított össze Sarolta, átadta nekünk készen. Margit testvér, Paula testvér és én ezzel jártuk az iskolákat. Így kerültem össze Szatmárnémetiben Scheffler püspök atyával, aki ott hittanár volt. Nagyváradon, akkor már régi barátunkkal, Szilágyi Dózsával, akivel a szervezetet is létesítettük. Nyilvános előadásokat tartottunk. Külön kedves élményem volt Kalocsára visszakerülni, ahol öreg igazgatóm és volt tanáraim meghallgatták a szociális előadásokat. Talán minden munkám között ezt szerettem a legjobban. Annyira új volt ezeknek a leendő kis tanítónőknek hallani a szociális kérdésről, nőmozgalomról, iskolán kívüli népművelésről stb. Ezek még mind új dolgok voltak. Milyen boldogan hordoztuk ezeket az egészen új gondolatokat! Külön szerettem Ungvárt a görög katolikus tanítónőképzővel.
Mikor Kassán voltunk Paula testvérrel előadást tartani, apát urunk, akinek vendégei voltunk, indoklás nélkül ezt mondta nekem: „Soha ne menjen be a kedves Főnökanyához, hacsak nem hívja, és soha ne mondjon semmit egyik nővérről sem." Ő, a bölcs és diszkrét ember nem magyarázott nekem, hiszen soha nem erőszakolta véleményét vagy meggyőződését, tudta, hogy engedelmeskedni fogok.
Azok voltak a legnagyobb örömeink, mikor együtt utazhattunk Paula testvérrel Kecskemétre, Félegyházára, Kassára, Nagyváradra, Nagybecskerekre. Egyszer ért bennünket az a legnagyobb öröm, hogy hárman összekerültünk Aradon: Margit testvér, Paula testvér és én. Gyönyörű esténk volt. Több alkalom nem is volt, hogy hárman beszélhettünk. A munka bennünket egészen boldogított, és a társulati élet minden küzdelme dacára egészen betöltött bennünket ez az egészen új apostoli lelkület. Hogy aztán fizikailag erre hogy ráfizettünk, azt nem tudtuk fiatalságunkban megítélni.
Most tudatosan megszakítva az események fonalát, meg akarok emlékezni Sík tanár úr és a Társulat közötti kapcsolatról. Én őt 1910-ben fedeztem fel, amikor az első három költeménye megjelent az Életben. Ebből kettő, az Estéli látogatás és a Fészekről döntő hatással volt rám. Életemben először találkoztam a költészetnek Isten szerelmétől átfűtött megnyilatkozásával. Persze kívülről tudtam. Az osztályban nagy vitát váltott ki, a lányok azt állították, hogy ez a földi szerelem hangja. Végképp nem értették meg a jezsuita nevelést kapott, s az ő hatásuk alatt álló katolikusok. Az úttörők igen, hiszen Margit testvér is azonnal felfogta a Fészekről szóló költemény mélységét, s már ő is mondta. A vita az irodalomtanárunk elé került, aki a verseket szintén olvasta, azt mondotta, „ha én a püspöke volnék, eltiltanám az írástól." Szerencsére a Rendben Zimányi Gyula volt a nevelője és vezetője, aki a fiatal szerzetest bátorította, bíztatta, először Püspök atyánk által megütött hang tovább éneklésére. Attól kezdve mindig vágytam vele megismerkedni. Ez csak 1914. őszén sikerült, amikor ő már Margit testvérrel évek óta kapcsolatban volt.
A szociális iskola megnyitása után Margit testvér felkérte őt stilisztika előadásra. Én vele voltam, akkor ismerkedtem meg vele. Szívesen vállalta, de csak egy-két órát tudott adni, amikor hirtelen behívták tábori lelkésznek. Sehogy sem tudtam belenyugodni, és Schütz professzort kértem, tegyen meg mindent, hogy visszajöhessen. Nem tudtam belenyugodni abba a gondolatba, hogy egy ilyen érték ne érvényesüljön. Elértem, hogy a Társasághoz kapcsoljam egy életre. Akkor még nem volt kapcsolatban sem Friedával, sem Auguszta testvérrel. Csupán én jártam utána. Megérte, egy életre.
1916. pünkösdjén valamennyien Székesfehérvárra mentünk, Püspök atyánk lelkigyakorlatára. A Társulat nagyobb fele Székesfehérvárott volt a kórházakban, mi pestiek mentünk oda. Püspök atyánk berekedt, így a Főnökasszony tartotta meg helyette a három napos lelkigyakorlatot, mely igen bensőséges volt. Minden előadása előtt letérdeltünk, s mondta: „Bölcsesség Lelke szállj ránk!" S mi feleltük: „Amen." S így végig a Hét Ajándékot. Akkor imádkoztunk közösben először a Szentlélek hét ajándékáért. Igen nagy hatással volt ránk ez, és az egész lelkigyakorlat. Ehhez járul, hogy Püspök atyánk kápolnájában imádkozhattunk, s pünkösdkor ő vette át fogadalmunkat. Paula testvér és én akkor tettük le örökfogadalmunkat a kápolnában. Auguszta testvér sokadmagával akkor tett első fogadalmat. Nagyon boldogok voltunk.
Előtte való szombat délután Püspök atyánk kertjében ültünk. Püspök atya, Főnökasszony, Etelka, Paula és én. Püspök atya az ő szokott naivitásával mondotta, hogy mind együtt vagyunk, - értette ezalatt a vezetőket - csak a Margit hiányzik. Ő nem tudta, hogy a Főnökasszony nem engedte őt odajönni, sőt, sürgönyileg Pestről Szikszóra küldte. Püspök atya nem sejtette, amitől mi már akkor annyira szenvedtünk. Jellemző volt egész életére, hogy mindent elhitt mindenkinek, s csak azt tudta meg, amit elmondtak neki. Mi pedig lojálisan hallgattunk, elsősorban Margit testvér.
Akkor én már nagyon gyenge voltam hónapok óta. Orvoshoz vittek, mert alig bírtam valamit enni. Abban az évben, amelyben rengeteget utaztam, mindig hajnali indulással. Előbb szentáldozáshoz járultam, s eszembe sem jutott, hogy meleg ételt vegyek magamhoz útközben, hanem otthonról vittem ételt. A konyha elég hanyagul volt kezelve. A konyhásnővér mindig zsíros disznósajtot csomagolt nekem. A szegénységi fogadalmat úgy fogtuk fel, hogy soha nem szóltunk, soha nem költöttünk. Az eredmény az lett, hogy a gyomrom teljesen felmondta a szolgálatot. Ijesztően nézhettem ki, mert Püspök atyánk ezt előttem többször szóvá tette, látva tönkre menésemet. Erre a Főnökasszony felvétetett a nyárra egy osztrák szanatóriumba:
Ekkor történt, hogy Gödöllőre mentem ebéd nélkül előadásomat előkészíteni. Délután aludttejet kaptam egy darab kaláccsal, s amint felültem a vonatra, összeestem. Szerencse, hogy magamra zárhattam az I. osztályú kupét, s az akkori szörnyű közlekedés miatt órákig utaztam. Pestre érve elvánszorogtam egy kocsihoz, ami hazavitt az ágyba. Többé nem tudtam felkelni. A háziorvos azt a diagnózist adta, hogy végkimerülés. 26. évemet töltöttem be. Mire fel tudtam kelni, kivizsgáltak a kórházban, gyomorfekélyt állapítottak meg. Manninger prof. rám kiabált: itt nagy baj van! Ma már elképzelhetetlen szigorú diétára fogtak. Három hónapig egy falat húst sem ehettem, folyton jobban és jobban fogytam.
Mikor a Főnökasszony újra beállított az irodába, akkor közölte velem, hogy Margit testvért felajánlotta a Hercegprímásnak Törökországba való kiküldetésre. Ez úgy hatott rám, hogy magas lázam lett. Azonnal kórházba kellett szállítani, ahol tbc-s hashártyagyulladást állapítottak meg. Persze ez csak kiváltó ok volt. A sok forró borogatás után sokszor még vizesen szaladtam be dolgozni, s felfázott a hasamat. Ezt nyögöm egész életemben. Először nem mondták meg nekem, hogy milyen nagy beteg vagyok. Egy hónapig tartottak a kórházban, teljesen munkaképtelen lettem. Aztán hazaküldtek azzal, hogy még egy hónapig feküdjek, aztán mindig azt mondták, hogy még egy hónapig feküdjek, míg eltelt teljes két esztendő. Soha láz nélkül nem voltam.
Örökre hálás vagyok azért, hogy dolgozni tudtam, amint a kórházból kijöttem, mert ez mentett meg attól, hogy átadjam magam a betegségnek. Állandóan feküdtem, de vasárnap mindig felkeltem szentmisére. A központ az én ágyam körül volt, a Főnökasszony két gyorsírót adott mellém, az egész levelezést én végeztem, és segítettem a Főnökasszonynak, Margit testvérnek, Augusztának, Paulának. Hasznos idő volt ez. Mikor Püspök atyánk a házba jött, mindig bekiáltott az ajtómon: „Petra, bejöhetek?" Áldott lelki atyám, Zimányi Gyula minden héten kétszer eljött meggyóntatni. Akkor már Sík tanár úr is járt hozzám. Schütz tanár úr révén akkor már a piaristák a legszorosabban kapcsolódtak hozzánk. Legközelebbi baráti körünket képezték, részt vettek külső munkánkban is.
Hála Istennek, most már Margit testvér is Pesten dolgozhatott. Intenzíven folyt a szociális iskola, szervezkedés, Paula testvér megkapta az én szabadjegyemet, és úgyszólván folyton utazott. Ugyanúgy Margit testvér is. Egyre másra születtek a szervezetek, erősödött a Társulat. A Nővédelmi Hivatalt Auguszta testvér vezette. Kifejlesztette a kiadó hivatalt, amelyből később a missziós bolt alakult ki. Friedával jól összedolgoztak. Az ifjúsági munkában Frieda helyettesített, de Margit testvér állt újból mindennek az élén.
Legjelentősebb eseménye ennek az időnek az erdélyi akció megindítása. Amint az 1916 nyarán betört románokat Erdélyből visszaszorították, mielőtt még a lakosság visszatért volna, Margit testvér engedélyt kapott a belügyminisztertől és a honvédelmi minisztertől, hogy Paula testvérrel körutat tehessen. Erről részletesen írok az ő életrajzában. Hazaérve tapasztalatait összefoglalva be akarta nyújtani azt a belügyminiszternek, ám a Főnökasszony saját neve alatt adta azt ki. Mi ezen fenn sem akadtunk volna, ám Friedát ez a tény felborzolta. Ő meg is mondta a Főnökasszonynak, hogy ezt Margit testvér írta. Ő erre azt felelte, hogy ő viszont az egészet átírta.
Frieda 1916 őszén lakást vett a Németvölgyi úton, ahol anyjával, nővérével és Baskó Máriával lakott. Amikor 1917 januárban Erdélybe kellett menni a segítőbizottságok megszervezésére, Frieda föladta alig megépített otthonát, s a legnagyobb áldozatossággal vállalkozott erre a misszióra. Ezt nem felejtjük el neki soha. Ettől kezdve a legnagyobb érdeklődés Erdély felé fordult. Oly mennyiségben kapott segítséget, hogy ott volt legkönnyebb megalapítani a helyi szervezeteket. Ezt örökölték át Auguszta testvérék. Ez egészen Margit testvér vetése. Ugyanakkor egészen nagyszabásúvá vált a szervezkedés. Paula testvér alig jött haza, éppen csak átadta a központi elintéznivalókat és levelezést, és újra úton volt. A szervezkedés legnagyobb részét ő végezte az egész országban. Pedig akkor már betört ablakú vonatokban utaztak. Párhuzamosan szervezték a falusi szervezeteket, Nővédelmi Hivatalt, leányklubokat, asszonyszövetséget, tanulmányi klubokat. Mindazt, amit a Társaság 1944-ig folytatott, az ennek az aratása volt.
Benedikta nővér Budapesten dolgozott. Kerületenként szervezte a patronázs szervezeteket. Budapesten ő dolgozott először plébániákkal. Akkor még egyházközségek nem voltak.
1917 tavaszán az Ottokár hadiárvaház megveszi a Pomáz és Csobánka között fekvő Margitligeten a nagy szanatóriumot, és átadja a Társulatnak kezelésre. A Bethánia Gyermekotthon házából 1917 nyarán a gyermekotthon ide költözött. 1917 őszén veszi meg az Igazságügyi miniszter az Erzsébet királyné úti villákat, amit átad a Társulatnak. Itt a Főnökasszony megnyitja a Mercedes otthont száz növendékkel. Oda került Zsuzsanna testvér is, aki addig a szegénygondozó hivatalban dolgozott, Mayer Pálné munkatárssal együtt vezette azt.
Közben már nem volt szükség a székesfehérvári hadi kórházakra, és még 1916-ban a noviciátus visszatelepült a szociális szemináriumba, s újra telt ház lettünk. Számomra az 1917-es nyár örökre felejthetetlenné vált. Csobánkán Püspök atyánk közvetlen közelében lehettem, mielőtt még a Gyermekotthon beköltözött volna. A villában laktunk Etelka, Natália, Lívia, majd Klotild nővérek. Reggel az ő szentmiséjén voltunk, de előtte 4-5 órakor ő már szénát gyűjtött, hordta a Főnökasszonnyal. Együtt ebédeltünk. Akkor volt a legfelszabadultabb, mikor egy nap a Főnökasszony bement Pestre, és ő hallgatta Stoffer Mici humoros élményeit. Kacagott, de mikor Micinek mondtam, hogy a Főnökasszonynak is mondja el ezeket, a Püspök atya azt mondta: „Az Edith nem szeret ilyeneket." Legszebbek az esték voltak. Vacsora után Püspök atya az eget nézte szótlanul, mi mindnyájan hallgattunk és őt néztük. Egyébként egész nap feküdtem a gyönyörű parkban, Natália nővérrel csaknem folyton imádkoztam. Gyönyörű emlékek, aztán a Schütz tanár úr jött ki egész nyárra, annyit tanultam én akkori betegségemben.
Ősszel bementem Pestre, akkor már nem kellett ágyban dolgoznom, bemehettem néha dolgozni kocsin Pestre, mert hogy akkor mi munka folyt, az leírhatatlan.
Erdélyben olyan jól álltak a szervezetek, hogy megalakíthatták az Erdélyi kerületi Szervezetet. Majláth püspök úrnál volt a kongresszus, odautazott a Főnökasszony, Margit, Paula, Auguszta, Frieda. Az erdélyi papság színe-java részt vett. Az elnök Széll Józsefné lett, az erdélyi kormánybiztos felesége. Leírhatatlan volt a lelkesedés, a siker. Amikor 1923-ban, annyi év elszakítottság után végigjártam a Szervezeteket, azok mind éltek, működtek, kitartottak, boldogan fogadták a központi vezetést, előadásokat. Életem legszebb élményei közé tartozott. Ezt még részletesen meg fogom írni.
Az erdélyi siker annyira fellelkesítette Margit testvért, hogy azonnal hozzáfogott Pesten az országos szervezet kongresszusának megszervezéséhez. Hihetetlen volt, hogy Pesten országos kongresszust lehessen tartani, évek óta nem volt Katolikus Nagygyűlés a háború miatt. Semmi országos gyűlést nem tartottak, a vonatokat nem fűtötték, a tüzelőhiány miatt a lakásokat is csak gyéren. Ekkor a pesti munkatársak, kültagok - ez igen jelentős intézmény volt a SZMT-ban - kérésünkre felajánlották lakásaikat vidéki vendégeknek. Tömegesen jöttek fel a vidéki munkatársak, elnöknők, s vállalták a háborús utazással járó nehézségeket. A kongresszus minden várakozáson felül sikerült. Ilyen még nem volt az országban. A nagygyűlésen maga a Hercegprímás elnökölt. Én is felkeltem, kocsin bevittek a kongresszusra, megtartottam előadásomat, főtitkári beszámolómat. A prímás úr nagyon szerette, mert rövid volt és összefoglaló. Nála mindig ez volt a legfontosabb. S mikor az elnöknők - persze nem voltak hozzászokva - hosszadalmasak voltak, folyton dohogott, hogy úgy kell jelentést tenni, mint a Petra. Mindenki boldog volt, hogy a Prímás úr előtt mondhatja el, hogy mi történt a városában. A záróülésre az akkor polgármester, a szabadkőműves Bárczy István is eljött, ami óriási dolog volt. Később megtért, s nem csak vallásos ember lett, hanem magam is láttam térdelni magam mellett a csupasz földön Apponyi emlékmiséjén, s később szinkronizálta a négy evangéliumot. Amikor megérkezett a záróülésre, a terem már tele volt, s az ajtóálló fiatal testvér nem ismervén, felküldte a karzatra. Szerencsére megmondta, hogy ő a polgármester. Ez is hozzátartozott tapasztalatlanságunkhoz. Püspök atyánk ragyogó beszéde mindenki lelkében nyomot hagyott. Margit testvér erőteljesen tudta irányítani a munkát, és kimondták a SZMT országos szervezetének megalakulását. A Főnökasszony kívánsága teljesült, mert az alapszabályba bekerült, hogy az elnöke a mindenkori SZMT elnöke. Margit testvér az ügyvezető, a főtitkár én lettem, a szervező Paula testvér. A Nővédelmi Hivatal vezetője Auguszta, a jegyző Klotild. Azért tartom szükségesnek a neveket felsorolni, hogy mindenki előtt világos legyen, hogy az egész szervezetet a leendő SZTT tagjai hozták létre, és amikor a Misszió Társulatból elküldettünk, Margit testvérnek nem került volna nagy megerőltetésébe azt magával vinni. Nem csak hogy nem tette, hanem a szabályzatunkba beletette, hogy saját nevünk alatt egyetlen egyesületet sem vezethetünk. Ezt nekem 1922 decemberében tartott kongresszus alkalmával így magyarázta: „A ferences rendnek az a szegénysége, hogy semmi birtoka nem lehet, nekünk az a szegénységünk, hogy szellemileg nem birtokolhatunk, és ez a nagyobb szegénység." Akkor ezt nem értettem meg. Nehezemre esett elfogadni az ő elgondolását. Azóta számtalanszor meggyőződtem igaz-voltáról.
Az országos szervezet megalakulásával kezdődött a SZMT fénykora, melyet Püspök atyánk konferenciái, évi lelkigyakorlatai kísértek. A kültagok a hölgy munkatársakat jelentették, akik sok időt szenteltek szociális munkára. Ma úgy mondjuk, ez egy kihalt embertípus, ilyen már nem létezik. Ma mindenki pénzért dolgozik, akkor hivatásból dolgoztak. A férfiak fizetéséből, az özvegy asszonyok nyugdíjaikból meg tudtak élni, s szabad idejüket a szociális munkának szentelték. Frieda egész Erdélyben dolgozott, Margit testvér, Paula testvér folyton úton volt. Gyönyörű esztendő volt.
Az év végén megjelent P. Bangha Baranyai Jusztinnal, kért egy megbeszélést, s elmondta, hogy ő most megindítja a Központi Sajtóvállalatot, és azt kéri, hogy az eddigi Keresztény Nő alakuljon át kéthetenként megjelenő lappá, vegye fel a Magyar Nő nevet, és vegye fel címébe, hogy politikai lap. Nem is tudtuk, mit jelent ez. Nagyon elleneztük. Nehezen váltunk meg a Keresztény Nő címtől és a társulati jellegtől, de P. Bangha azzal fenyegetett meg minket, hogy akkor ő egy kontra női lapot indít. A mi lapunkon akkor már tagilletmény volt, 10.000 példányban jelent meg. Aztán később a Magyar Nő 20.000 példányig vitte fel. Nem gondoltuk, hogy a Magyar Nőnek olyan nagy szerepe lesz a magyar katolikus politika terén.
Közben felvettük az anya- és csecsemővédelmet is programunkba, és beléptünk a Károlyi Mihályné által alakított Magyar Nők Klubjába. Ebben a klubban a legellentétesebb irányú vitadélutánokat rendezték. A hangadók a feministák és a szociáldemokraták voltak. A Főnökasszony azt remélte, hogy ebből a klubból a magunk részére tagokat tudunk szerezni. Mi akkor kerültünk vitába a feministákkal, Margit testvérnek nyilvános nagy vitája volt Gücklich Vilmával a világnézetről. Margit testvérnek ragyogóan felépített előadása, mely a társadalmi evolúcióra alapozott, egészen eredménytelen volt, ez a közönség annyira hit és kegyelem nélküli volt, hogy ezek között nekünk nem volt keresnivalónk.
Erdélybe nagyszerű előadókat tudtunk Friedához leküldeni. Kiemelem Sík Sándort, mert ezen a körúton, 1918 tavaszán került össze Friedával, azóta áll fenn ez a páratlan barátság, testvériség, lelki egység. Ezt is a szociális munka és a szervezkedés hozta.
Röviddel ezután szegény Frieda Borszéken a katonaságtól megkapta a vérhast. A marosvásárhelyi kórházban élet-halál között feküdt. Hírére Margit testvér azonnal odautazott. Hosszú hetekig volt beteg, majd Budapesten hónapokig ki kellett kapcsolódnia a munkából.
Az 1918-as nyár két érdekes eseménye miatt említésre méltó: Az egyik, hogy Károly király a szlovén tengerpartra gyermeknyaraltatást rendeztetett az ő neve alatt, s az azt intéző belügyminiszter a szociáldemokrata Gyermekbarát Egyesületre bízta annak megszervezését. Ez nem késlekedett az összes gyermekre feltűzni a szoc. dem. jelvényt, a vörös pörölyös meztelen embert, s így a Károly király neve alatti gyermeknyaraltatás ennek jegyében indult meg. Margit testvér cikket írt a Magyar Nőben „Jönnek és mennek" cím alatt, de a Főnökasszony, félve, hogy ebből kellemetlenség lesz, megkérdezte, hogy ezt lehet-e közölni. A nemleges válasz után a cikket a nyomdából kiemeltette, s a „Jönnek és mennek" cím alatt üresen jelent meg két hasáb a lapban. Ez volt Margit testvér első szembeszállása a szociáldemokrata térfoglalással.
A másik ennél egy fontosabb dolog. Az akkori igazságügy miniszter, Vázsonyi Vilmos elkészítette a nők választói jogára vonatkozó törvényjavaslatot, ami teljesen a feministák hatása alatt készült, mert a jogot a négy polgári elvégzéséhez kötötte. Ez akkoriban azt jelentette, hogy az egész falusi lakosság és a városi munkásság ki lett volna ebből zárva. Mi semmit sem foglalkoztunk ezzel a törvényjavaslattal, mert semmit sem foglalkoztunk politikával, ez távol állt tőlünk. Föllélegeztünk, amikor a törvényjavaslat megbukott. Pedig még Püspök atyánk is kiállt mellette. Le voltunk sújtva, mikor elment a feministákhoz erről beszélni, mert meg volt győződve arról, hogy a nők szavazati joga olyan fontos. A Főnökasszony és Margit testvér sokat búsultak emiatt.
Nyáron a Főnökasszony Püspök atyánkkal, Majláth püspök úrral, Schütz tanár úrral, Etelka és Klotild testvérrel Szomolnokra mentek, abba a szép régi villába a tó partján, ami Margit testvér családjáé volt, ahol már 1916-ban is nyaralt, s ahová 1913-ban Margit testvér vitte el a nővéreket. Ezt a Főnökasszony meg is akarta venni, de időközben kitört a forradalom, s így ez elmaradt.
Mi pedig Szovátára mentünk. Csodálatos esemény volt ez. Paula testvér Sopronban megkapta a stigmatizált apácának, M. Vinczenczia ereklyéjét, s azt elhozta nekem. Ő a Főnökasszony nevelője volt, aki minden nap megcsókolta az ő stigmatizált kezét, s akit a szentéletű apáca nagyon szeretett. Kilencedet kezdtünk hozzá, s még a kilenced alatt jött Széll Józsefnétől egy meghívás, hogy nyárra átadja nekünk a szovátai üdülő villáját nyaralásra. Megkérdeztük az engem kezelő Manninger professzort, hogy a sós fürdő használ-e nekem. Ő nagyon lelkesedett, és azt mondta, mindenképp menjek el. A különös ebben az volt, hogy akkor én már két éve feküdtem hashártya gyulladással, állandó lázzal, és senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek ez használna. Elutaztunk Szovátára, és egy külön szakaszban voltunk. Én párnákon fekve utaztam. Odajött Margit testvér, Frieda, Paula testvér, Baskó, s két hetet Zimányi tanár úr is velünk töltött. A ház nagy volt, gyönyörű emeletes villa, bőven elfértünk. Nagyon boldog nyár volt, dacára annak, hogy én sokkal rosszabbul lettem. A sós víz gennyes daganatot okozott, fel kellett vágni minden érzéstelenítés nélkül, s mikor fekve hazaszállítottak, gennyes operációt hajtottak rajtam végre, majd spanyol náthába és tüdőgyulladásba estem, karácsonyra gyógyultam meg. Azóta is M. Vinczencziának köszönöm a halálos betegségből való talpra állásomat.
Még akkor ősszel megindítja a SZMT a Szociális Útmutató havi füzeteit. Az első szám a magyar középosztály pusztulásáról és a forradalom fenyegető réméről beszél. Mi akkor hallottunk először az ajtónk előtt kopogó forradalomról. Katolikus részről Margit testvér beszél erről először. Felhívja mindannyiunk figyelmét, hogy a katolikus középosztály úrhatnámsága, közönye készíti elő a forradalmat. Megíratja Kmoskó Mihály egyetemi tanárral a Zsidókérdés Magyarországon c. tanulmányt. Nem gyűlölködő hangon, de rámutat arra a nagy kérdésre, hogy mit jelent a zsidóság térhódítása Magyarországon. Azután megírja, hogyan fejlesszük fel a karitatív munkát szociális munkává. Párhuzamot von a kettő között, s megírja, hogy kegyetlen anyagiság csak a szemünk előtt levő bajokat látni. Közben az Ottokár hadiárvaház megnyitóján a Híradó filmet vétet fel. Ez akkoriban nagy újság volt Magyarországon. Sajnos betegségem miatt nem tudtam akkor Csobánkára kimenni, de mindenki úgy beszélt erről a megnyitóról, hogy az Püspök atyánk 60. születésnapjának megünneplése is volt. Gyönyörű volt.
A hónap végén, mielőtt a Károlyi forradalom kitört, spanyolban meghalt a mindannyiunk által annyira szeretett Natália nővérünk. Ő nekem különösen kedves volt. Mikor olyan nagyon fiatalon kerültem vezető állásba, akkor a novicok maguk között azt beszélték, hogy az én kezem közé nem akarnak kerülni. Akkor Natália nővér azt mondta fiatal társainak: „Én a Petra nővér kezei alá akarok kerülni, mert akkor ember lesz belőlem." Hát az lett, mert 21 éves korában teljesen éretten ment az Úristen elé. Schütz tanár úr úgy jellemezte, hogy szentül élt, és szentül halt meg. Közös gyóntatónk, Zimányi Gyula azt mondta róla, hogy senkit sem ismert, aki úgy tudott magára reflektálni, mint ő. Igazi Krisztus jegyes, igazi nővér volt. Négy nap alatt halt meg, akkor a járvány már meglátogatta házunkat. Elsőnek Paula és Auguszta testvér kapta meg, azután sorba mind, mellettem is akkor már virrasztottak. De csak őt hívta magához a jó Isten közülünk.
1919 nyarán három évi betegség után meggyógyultam, és teljesen be tudtam állni a munkába. Így kivehettem részemet a termelőszövetkezeti munkából, annak adminisztrációját bízták rám. Igen nagy szegénységben voltunk, nélkülöztünk, éheztünk, létbizonytalanságban éltünk, de hálát adtunk a jó Istennek, hogy együtt maradhattunk. Ebben az időben a Főnökasszony részben Svájcban volt, majd mikor sürgönyünkre hazajött, elment a házból lakni, mert ő Nagyszombaton érkezett meg, és Húsvét vasárnap éjjelén, meg hétfő délutánján házkutatást tartottak nálunk. A spájzból vitték el az élelmiszerek egy részét. Őt ez, és az éjszakai látogatás annyira felizgatta, hogy nem mert tovább közösségben maradni. Csobánkára ment, engem is odahívott egy időre, ott sokkal könnyebb volt a helyzet, mint Pesten.
Az ezután történtek - értem alatta a külső munkát - meg vannak írva a Testvérben, csak annyit mondanék, hogy hihetetlenül szép korszak volt. Ránk borult a menekültek sorsa, akik a megszállt országrészekből tömegesen érkeztek Budapestre, vagonokban laktak. Főként a tisztviselő réteg került ilyen nagy nyomorúságba. Ezután jött Trianon, az ő nagy gyászával. Addig mindig reméltünk, hihetetlennek látszott, hogy elveszítsük az ország kétharmad részét. Amilyen szép volt a munka, olyan nehéz volt mindezek elviselése.
Hozzánk is beosztottak száz állás nélkül maradt tanítót és tanítónőt szociális munkára. Mivel a tönkretett állam leromlott pénzzel fizette a tisztviselőit, valami elfoglaltságról kellett nekik gondoskodni a katedra és íróasztal helyett. Senki sem gondolt arra, - nagyon nehéz erről évtizedekkel később ítéletet mondani - hogy az elhagyott hazában kellett volna maradniuk, és élni a kisebbségi sorsot, ragaszkodva az otthonhoz. Borzasztó volt ezeknek a sorsa.
Engem a munka akkor nagyon érdekelt, gyermekkorom óta érdekelt a politika. Családunkban otthon igen nagy viták folytak az akkori békebeli Magyarország kormánypárti és 48-as meggyőződésű családtagok között. Persze mi fiatalok meggyőződéses 48-asok voltunk. Az „Én újságom"-on nevelődve csak ezt tartottuk igazi magyarságnak. Az idősebbek viszont nem az ellenzékieskedést tartották helyesnek, hanem az alkotó munkát. Kossuth volt az ideálja a fiatalságnak, jóval később értettem meg, mit jelentett a kiegyezés, mit jelentett a konszolidáció. Most azonban másról volt szó. Most a kereszténységet akartuk építeni. Meg voltunk győződve, hogy keresztény szocialista alapon lehet valamit tenni, megértve az idő szükségességét. Azonban még az ún. keresztények sem tanultak az elmúlt időkből, és akkor következett az a borzalmas keresztény kurzus, ami minden volt, csak nem az, amit akartunk, amiért lelkesedtünk és dolgoztunk. Mikor Huszár Károly 1921-ben kiment Amerikába, azt írta Margit testvérnek, ne engedje, hogy a keresztény politikát letérítsék útjáról. Hát keservesen kellett látnunk, hogy letérítették.
Közben a belső nehézségek is előrehaladtak a SZMT-ban, erről már írtam a Testvérben. 1922. december végén lekerültem a megszállt román területre, és ott folytathattam az abbamaradt munkát. Végigjártam az összes szervezetet először Bánátban, majd Erdélyben. Előadásokat tartottam, és átéltem, hogy Erdély a Társulat igazi otthona lett. Így sikerült összehozni a híres csíkszeredai kongresszust, ami hosszú életemnek egyik legragyogóbb emléke maradt. Egészen hivatásomnak élhettem, és minden nehézség dacára boldog voltam. A külső történések - ismétlem - megjelentek a Testvérben, ezért írok ilyen szubjektív részleteket. A Radnai kongresszus után vissza kellett jönnöm Pestre. Nagyon nehezen váltam meg a szép munkától, amelyet tudtam, hogy Pesten nem folytathatok. Itthon, a Mercedesben nagyon nehezen találtam meg lelkileg a helyemet. Nem találtam nekem való munkát. Elég nehéz is volt akkor itthon a helyzet. Az első csoport Friderikával akkor már kiment Amerikába, és mi itthon megélhetés után néztünk. Ez főként a konzervüzemnél vált lehetségessé, és bizony abban ügyetlenkedtem én magam is. Margit testvér csakhamar megbetegedett, jöttek az amerikai nehézségek, majd Margit testvér kiutazott külföldre, nagy volt az anyagi veszteségünk, sok volt a gond és nehézség. Ezután kimentek a fiatalok Párizsba, csak az öregek, és mi kevesen maradtunk Pesten. Margit testvérnek helyettese voltam, de csak kevés lehetőséggel a Mercedesben. Igazán nem volt örömöm a Társaság életének kezdetén, hacsak nem az, hogy azt éreztem, „felszabadultam, mint a madár a vadászok tőrétől."
Margit testvér ki akart vinni magával Amerikába, de a buffaloiak annyira ellenezték kimenetelemet, hogy lemondott róla. De mikor kiérkezett, látta, hogy szükség lenne a munkámra, azért azt írta, hogy mielőtt Párizsba megyek, ahová beosztott, váltsam ki az amerikai vízumot. Rettenetesen sajnáltam a tíz dollárt, amibe az került, mert úgy gondoltam, hogy a testvérek ellenkezése miatt én nem juthatok ki. Hogy ne kerüljön pénzbe útiköltségem megkértem a Gyermekvédő Liga igazgatóját, hogy osszon be szolgálattételre a Belgiumba menő gyermekvonathoz. Milyen érdekes, hogy nem társulati munkámért osztott be, hanem még világi koromban végzett szegedi patronage munkámért, amit az áldott emlékű Orkonyival végeztem. Így Brüsszelig 3 nap, 3 éjjel mentem a gyermekvonaton. Bizony, nagyon nehéz munka volt, főleg a nem alvás. Aggódtam a kis gyermekekért, akik rám voltak bízva. Aztán Brüsszelből mentem Párizsba. Ezt a rövid utat fizettem. Klotild testvér várt, és kivitt Drancyba.
Ott aztán megláttam, milyen igazi nagy szegénységben élünk. A gyerekek padlásszoba-ruharaktárában volt a mi otthonunk. Egy-egy padlásablak-mélyedésben egy-egy vaságy. A gyermekek ruhája, cipője a polcokon szabadon állt, mi azok között éltünk, hihetetlen szegénységben. De a főnöknő nagyon jó volt hozzánk. Nekem a párizsi lét olyan volt, mint egy reveláció. A régi Osztrák-Magyar monarchián kívül most először kerültem külföldre. Rendkívül nagy hatással volt rám Párizs szépsége, a templomok, múzeumok, gyönyörű képtárak, és a megmaradt történelem, amivel ott találkoztam, kőben, fában, képben megörökítve. A csütörtök délutánjaim, - amikor ingyenes volt a múzeum és a képtár - szabadok voltak. Látóköröm akkor tágult, nem csodálom, hogy Adytól kezdve oly sokan rajongtak Párizsért. Nagy lelki élményem volt a bencés kongregációval való találkozás a Rue de Source-on. Felejthetetlen vesperások, szentmisék, tökéletes gregorián ének és a leggyönyörűbb liturgia volt itt. Közel volt a lakásomhoz, és amikor tehettem, ott vettem részt a liturgián. Nem álmodtam, hogy ilyen gyönyörű tud lenni a szabályos istentisztelet, erről akkor nekünk még sejtelmünk sem volt.
A Louvre képtárát úgy ismertem, hogy ma, 44 év múlva is tudom, mi hol van, merre vannak a szeretett képeim, szobraim, és ha behunyom a szemem, mindegyiket viszontlátom. Nem tudom elmondani, mit gazdagodtam Párizsban. Ugyanakkor nagy gondjaim is voltak. Ha visszagondolok, azokból a fiatalokból csak ketten maradtak meg: Ágnes és Anna testvérek, a többiek előbb vagy utóbb elhagyták a Társaságot. Viszont nagy segítség volt az ottlét az értelmes, tanult testvéreknek. Mercedes, Vilma ott tanultak meg franciául, Theodóra ott készítette doktori disszertációját, és ott kapott hivatást Ottilia testvérünk, aki mint kisasszony dolgozott Nogent-ben, ma is francia órákat ad.
Párizsról egy kötetet tudnék írni, olyan nagy élményeim voltak, bár kimondottan éheztem. Az ott töltött 4 hónap alatt 8 kg-ot lefogytam az éhségtől. Egy-egy darab kenyeret ettem a kapuk alatt, hogy éhségemet elverjem. Vasárnap sokszor nem is mentem haza ebédelni, csak hogy egész nap múzeumokban lehessek, és nehogy lemaradjak a művészi szépségek élvezetéről. Milyen hálás vagyok a jó Istennek és a Társaságnak, hogy nekem erre lehetőséget adott, és hálás vagyok azért is, hogy szemet adott a szépségek meglátására. Egész hátralevő életemben ezekből a szépségekből tudok élni.
Vasárnap délután a Miloi Venus előtt ültem, várva a testvéreket, ott volt találkozónk. Mercedes hozta Margit testvér levelét: „Ha Párizsban elvégezted a munkádat, jöjj ki utánam Amerikába. Küldünk pénzt hajójegyre." Erre nem voltam elkészülve, azt reméltem, hogy egy nyelvet megtanulhatok rendesen. Megkaptam a pénzt, és hozzá nem értéssel angol hajóra vettem jegyet, egy szó angol tudás nélkül. Máig hallom magam, amint a kikötőből hajóval megközelítettük a hajóóriást, este 10 órakor kivilágítva a hajó orrában álltam egyedül, és hangosat kiáltottam az elragadtatástól, hogy ilyen van a világon. Hol volt nekem fogalmam 62.000 tonnás hajóról! Mint egy elvarázsolt léptem be a sajnos ablak nélküli kabinba, és már másnap délután olyan rosszul lettem, hogy csak az út második felében tudtam újra fölmenni a fedélzetre. Szép volt az a pár nap a hajón, amit levegőn tudtam tölteni. A kikötés nagyon izgalmas volt, mivel nem értettem a vízumomat, azt hittem, egy évre szól, pedig csak hat hónapra kaptam, és a bevándorló hatóságnál azt mondtam, hogy egy évig akarok maradni. Erre nem engedtek partra szállni. Nagy izgalom volt, míg végre elengedtek a kijáratig, ahol végre megláttam Hedviget. Feljött a hajóra, kitűnő angolságával igazolt engem, és kiszabadított. Nagybátyám, akit több évtizede nem láttam, magához vitt. Másnap reggel indultunk Buffaloba, ahol lelkigyakorlat kezdődött. Másnap, vasárnap reggel a villamoson az volt a benyomásom, hogy itt csupa gyermekszemű férfi utazik, mindenkinek a kezében Biblia vagy imakönyv van. Ezek voltak a vasárnap kora reggeli utasok.
Buffaloban találkoztam Paula testvérrel. Sírva borultunk egymás nyakába. Az asztalnál - látva a fehér kenyeret - megkérdeztem, miért eszünk kalácsot? Nagy meglepetést szerzett nekem az amerikai élet. Azt mondtam, hogy ott úgy élnek az emberek, amint Isten akarja, értve ezalatt az anyagi jólétet. Mikor először végigvittek a városon, és láttam a munkások 4-5 szobás házait, ömlöttek a könnyeim hazagondolva. Mondtam is, hogy milyen borzasztó ez az egyenlőtlenség, amit országok és világrészek között lehet látni. Pedig akkor még nem gondoltam a mienknél is sokkal ínségesebben élő népekre. Nem jártam ki a házból, otthon dolgoztam, mert nem tudtam semmit angolul. A hazai postát intéztem, ami nagyon sok volt. Nagy öröm volt találkozni a rég nem látott testvérekkel. A kicsi ház zsúfolva volt velünk. Az amerikai viszonyokhoz képest nagyon szegények voltunk, hiszen minden lehetőt hazaküldtek a testvérek, hogy segítsenek az otthoni nincstelenségen. Június végén Margit testvér kivitt magával a Niagara Falsra, az első háziipari kiállításra. Kibérelte a Hotel legelőkelőbb szobáját, és feldíszítettük, igazán szépen. De a kiállítás teljesen megbukott. Margit testvér közölte velem egy reggel: „Kibéreltem egy nagy, üres bolthelyiséget, útba esik a vízeséshez, most mutasd meg, hogy mit tudsz." Ezzel évtizedekre elindított a háziiparral. Soha életemben boltban nem dolgoztam, angolul semmit sem tudtam, csak a régi kézimunka tanítónői diplomám alapján varrtam, alakítottam a ruhákat a nagyszámban jövő vevőkre. Hallgattam, ahogy Margit testvér beszélt, és ha ő nem volt az üzletben, utánamondtam ugyanazokat a szavakat. Az emberek befogadtak, nagyon szerették szép kézimunkáinkat. Akkor volt csak nagy baj, mikor eljött június 4-e, a nemzeti ünnep. Igen nagy bevételünk volt, és ez arra indította Margit testvért, hogy sürgönyileg több ezer dolláros megrendelést kérjen Póly anyától. Mivel nem volt otthon megfelelő raktár, azt küldte, amit kapott. Évekig nyögtük az el nem adott maradványt. Így van az, hogy sokszor a siker rosszabb, mint a sikertelenség. Közben Margit testvér Paulát magával vitte nyugati útjára, Hedvig pedig New Yorkba ment. Egyedül maradtam minden angol tudás nélkül az üzletben és a városban. Egy clevelandi magyar asztalos munka után minden nap bejött hozzám. Írásban kértem a rendeléseket. Ő lefordította nekem, és én megvarrtam. A szezon végén visszamentem Buffaloba, majd Hedviggel együtt Torontóba mentünk, ugyancsak üzletet nyitni. Akkor Torontó egy kezdetleges kis város volt, magyarok még nem voltak benne. Nagyon jól éreztük magunkat a Sister of Sevice nővéreknél, akik ingyen tartottak, befogadtak maguk közé. Szürkék voltak, mint mi, a nevük is egészen rokon volt. Akkor már mondtam, hogy az Egyesült Államoké a jelen, Kanadáé a jövő. Pedig 1925-ben csak 9 millió volt a lakossága Kanadának. Margit testvér hívott maga után Stockholmba, Hedviggel együtt. Végigjártuk a városokat, ahol Margit testvér előadásokat tartott, Hedvig készítette elő azokat. Élveztem a nehéz és strapás utakat, tágult a látóköröm, bár arra nem volt időnk, hogy a nevezetességeket megnézzük. Óriási élmény volt a sok jó ember, jóakarat, szeretet. Ezt tükrözi az Elkapott sugarak könyve, ami csupa élmény. El nem mondhatom, mindez milyen boldoggá tett, akármilyen nehéz is volt. Stockholm nagy meglepetés volt nekem, aki el akartam pusztítani Paula testvér végtelen fájdalmára az ottani települést. Odaérkezve láttam, hogy ott születik az új Magyarország. Paula testvér kinyitotta a hómezőre nyíló erkély nélküli emeleti ajtót a fabódéban és azt mondta, ez a földi mennyország. De igazán az volt. Hogyan adjak számot arról, hogy a nagy szegénység mellett, amiről nem volt fogalmunk, hogy lehettünk annyira boldogok missziónk tudatában. Erről írtam Paula testvér életrajzában, akit Margit testvér Kanada anyjának nevezett. Valóban az volt, és én nem győztem örvendezni vele. Még halála előtt is sajnálta, hogy hazajött Kanadából. Állandó honvágy volt oda vissza, a pusztába, a szegénységbe. Érezte, hogy oda hivatást kapott. De itthon se tudtuk nélkülözni. Hamarosan nyugat felé továbbmentünk Margit, Hedvig, Paula testvérrel. Én mindenütt háziipari kiállításokat rendeztem, szerették a magyar kézimunkákat. Aztán Paulával külön mentünk a magyar telepekre. Felejthetetlen élmények, ahogy a honfoglaló magyarok éjjel kettőig nézték a magyar tájakat bemutató képeket, és hallgatták Paula testvér zongorán bemutatott magyar népdalait. Akkor ott még rádió sem volt. Éjjel szánon mentünk vissza a tanyára, ahol laktunk. Fizetésül kaptunk egy negyed ökröt. Hazaszállítottuk Stockholmba, sokáig éltünk belőle. A karácsony boldogsága leírhatatlan volt. Igaza volt Paulának, hogy földi mennyországban éltünk. Sokszor megírtam már azt az elképzelhetetlen szegénységet, borzalmas hideget, és belső boldogságot. Mikor karácsony estéjén együtt voltunk a házban, a fagyújtás és a korai vacsora után, a konyhába kimenve egy piros pólyába takart kisbabát találtam a konyhaasztalon. Szinte magamon kívül szaladtam be kiáltva, hogy eljött a Jézuska. Ezt átéltük. De nem csak mi voltunk így. Másnap este mondta a plébános, hogy hallotta, ahogy énekeltünk Paula testvérrel kint a szabadban, miközben hordtuk a fát a templomba a fűtéshez. Azt hitte, hogy angyalok énekelnek. Le nem írható élmények ezek.
Aztán megvettük a kisházat, Paula boldogsága leírhatatlan volt. Újra elutazott kollektálni és előadásokat tartani. Én ott maradtam berendezni az új házat a faluból kapott üres ládákkal. Nem volt bútorunk, de nem is hiányzott. Nem győztük hangoztatni, hogy a boldogsághoz mennyire nem kell az anyagi jólét, ha az ember lelkét az Úristen elárasztja. Felejthetetlen volt szent Skolasztika napján a kisház szentelése. Körmenetben vonult az egész hitközség, és olyan szép idő volt, hogy szvetterben mentünk párosával az Érsek úr után, aki eljött Reginából a ház megáldására. De összejöttek a magyar papok is, mert ez volt Kanadában az első magyar ház. Csak hálát tudtunk adni. Megható volt, amint az Érsek úr átadta Paula testvérnek a ház kulcsait, aki úgy érezte, hogy célba ért az ő szeretett Stockholmjában. Utána el is indult, ő nyugatra Hedvig testvérrel kollektálni, mi pedig Margit testvérrel indultunk vissza az Egyesült Államok felé. Első állomás Brando volt. Gyönyörű háziipari kiállításunk volt. Utána Winnipegen is rendeztem egy nagy kiállítást. Akkor már úgy szerettem a háziipart, hogy azt hittem, megint kaptam egy új hivatást. Kaptam is, évekig ez lett a legfőbb munkám. Olyan gyönyörű volt az, hogy ezt az egész időszakot Margit testvérrel töltöttem. Keveset írtam arról, hogy mennyi nélkülözés járt ezzel, és mennyi öröm is. Aztán átléptük a határt, elváltunk Margit testvértől, aki egész nyárig Kanadában folytatta a kollektát a kis házra, úgy hogy mikor eljöttünk, már ki is fizette Paula testvér a házat.
Innen már Margit testvér életrajzában írom a történéseket, itt csak a hűség és teljesség kedvéért írom a történéseket. Jártuk sorba Kanada határától a városokat, ahol Margit testvér tartotta előadásait. Akkor már hárman voltunk Hedvig testvérrel, aki mindig előrement elrendezni az előadásokat és a háziipart, kiállításokkal és boltokkal, amit én végeztem. Újra hálásan megemlékezem Labre Szent Benedek minneapolisi csodálatos megsegítéséről. A millwaukii patkányokkal teli üzletet el nem felejthetem halálomig, de nem felejtem el a gyönyörű Iskola nővéri zárdát, az amerikai anyaházat, ahol Hedviggel egy hónapig laktunk, míg a kiállítás tartott. Pünkösdkor még velünk volt Margit testvér is, és hárman az ő csodálatos kápolnájukban, amelyben több száz ereklye volt, újítottuk meg az amerikai pap jelenlétében fogadalmunkat. Aztán jött a csodálatos chicagoi Eucharisztikus Kongresszus. Itt már együtt voltunk Paulával és a buffaloiakkal. Milyen boldogok voltunk abban a mérhetetlen szegénységben! Nagy élményeim közé tartozik Csernoch Hercegprímással való találkozásom, aki nekem még 1911-ben Kalocsán, mint ottani érsek mondta: „Úgy jöjjön hozzám, mint az apja házába." Ez volt vele halála előtt az utolsó találkozásom. Nem is tudom, hogy kerülhettem annyira közel hozzá, hogy is fogadhatott annyira szeretetébe. Aztán a lelkigyakorlat, kollekta, háziipar. Aztán Kis Szent Teréz szinte hihetetlen segítsége. Felejthetetlen volt számunkra. Azok a vasárnapok, amik olyan nagy lépéssel hozták közelebb Társaságunk létrehozását, felejthetetlenek. Ezeknek az időknek szépsége felejtette velünk az elviselhetetlen hőséget, levegőtlenséget, igazán nyomorúságosnak nevezhető anyagi létünket, amiben éltünk.
Ide kaptuk a váratlan örömhírt, hogy megvette a Társaság a Thököly úti Anyaházat. Én még Amerikába kimenetelem előtt folyton néztem a Thököly úti házakat, ahogy a Mercedesből a belvárosba mentem villamoson. Ki merte akkor remélni, hogy a gyönyörű sarokpalota lesz a miénk? Póly Anya, Pista bácsi, Tivadar és Nusi vették meg. Csak a tulajdonos lakását kaptuk meg az első emeleten, gyönyörű selyemkárpitos bútorokkal. Egy nagyon gazdag emberé volt, aki új villát épített magának, és azért adta el a bérházat. Persze nem volt annyi pénz, hogy kifizethettük volna, még hosszan törlesztettünk az amerikai küldeményekből és a gabonagyűjtésből. Póly Anya, akit akkoriban megkért Margit testvér a dolgok vezetésére, egymásután hívta haza Párizsból a testvéreket, akik azonnal elindultak gabonagyűjtésre. Sprenger Mercedes és Boros Vilma a Testvérben megjelent színdarabban írták le humorosan, hogy ez hogyan folyt le. Ők ketten rendezték be az Anyaházat is, hiszen nem volt otthon sem Erzsébet, sem Klára testvér, az öregek pedig még nem jöttek haza Párizsból. A kápolnában már megvolt a mercedesi kis oltár, ott volt minden nap a szentmise. Most már volt hová hazajönni a testvéreknek. Sorban mond hazajöttek Párizsból: Etelka, Irén, Dominika, Klementin, Marietta, Ágnes már régebben hazajött, Klotild meg Annával kiment Stockholmba.
Margit testvér a Társaságot Poly Anyára, Nusira, Friedára és Etelka testvérre bízta. Aztán Etelka testvér rendbe hozta a lakást. Nusi néniék megvették a fehér csőágyakat, mosdókat, így már volt berendezés is. Boldogok voltunk, hogy már van otthonunk.
Mi ezalatt tovább folytattuk az elképzelhetetlenül nehéz Chicago-i létünket. Ugyanakkor nagyon boldogok is voltunk. Újra és újra hangsúlyozom, milyen függetlenek tudtunk lenni minden külső nehézségtől, a Társaság létéért. Aztán eljött a szétoszlás ideje. Hedvig és Júlia testvéreket előre küldte Margit testvér Los Angelesbe az alapítás megkezdéséhez. Ekkor küldte Poly Anya - Apát urunkkal megbeszélve - azt a rendelkezést, hogy Margit testvér tegye le a munkát, és menjen pihenni. Ez szerencsétlen döntés volt. Három hétig vártak, míg az engedelmességből megtartott pihenőidő után Los Angelesbe mentünk.
Közben hadd írjak itthon maradt Anyámról. Neki nagyon nehéz volt ez az idő. Az ún. fiatalok teljesen félreállították a régieket. Ők akkor jöttek haza először külföldről, Édesanyám mindvégig Pesten volt. A hurcolkodás idején Mercedesék elküldték őt hetekre Pilisvörösvárra mostohabátyámhoz. Sok méltatlanságban volt része, amit az ő szerény lényével némán viselt. A konyhán dolgozott. Egyetlen öröme volt, hogy megírhatta Margit testvérnek, mennyit tudott megtakarítani a konyhapénzből a házra. Akik már azt látták, hogy mi hárman együtt élünk, nem sejtették, hogy ezt mennyi nélkülözés, lelki szenvedés előzte meg. Ehhez jöttek szegény Anyámnak családi bajai, egymásután a halálesetek, nagy betegségek. Nagyon egyedül volt. Ezt azért emelem ki, hogy íme, lehet bírni a méltatlanságokat, mellőzéseket, ahogy bírta annakidején is a csobánkai szörnyű noviciátust, a fiatal, 22 éves Cecília nővér vezetésével, amiről az öreg Katalin anya mindig azt mondta, hogy amikor ő már nem bírta, csak ránézett Zsuzsanna testvérre, hogy annyival öregebben ő mindezt hogy elbírta elviselni. Erre vonatkozott Margit testvér nekem szóló megállapítása: „Látod te kétszer kettő négy ember, hogy megszégyenít téged az Úristen? Anyád megkapta a második tavasz kegyelmét.
Visszatérek a Los Angeles-i alapításra. Itt nagyot hibáztam. Mikor Margit testvér úgy akarta, hogy Fr. független alapítást kezdjen, mely nem tartozik a Társasághoz, és meg akarta a püspöknek mondani, hogy mi kisegítjük őt testvérekkel, de legyen ez egy önálló, nem a Központtól függő Társaság, akkor én, hogy ezt áthidaljam, azt a szerencsétlen gondolatot vetettem fel, hogy jöjjön ki Katalin testvér főnöknőnek. Szerencsétlen gondolat volt, hiszen Fr.-nek akkor már eredményei voltak. A semmiből kezdett, de már tekintélye volt. Az ő rendkívüli képességeivel nem bírt volna el egy hozzá nem értő főnöknőt. De mivel nem akart elszakadni, Margit testvér az időközben kijött Klára testvért küldte oda főnöknőnek. Amint később látjuk, teljesen sikertelenül. Írjam le, hogy mit kínlódtunk ezalatt? Milyen belső szenvedések voltak, és hogy akartuk építeni ott is Társaságunkat? Ezt a fejezetet megírtam bizalmasan, csak az elöljárók számára. A házszenteléskor indultunk sietve haza arra a sürgönyre, hogy váratlanul kiírták a választásokat, és jelölték Margit testvért. Milyen gondviselésszerű volt, hogy elkésett az ő elfogadó irata, nem lévén még légiposta Amerika és Európa között. De mi már siettünk haza. Megvettem a jegyeket, elrendeztem a kiutazást az Egyesült Államokból, két nap múlva már hajón voltunk. Szörnyű utunk volt. Aztán Lisieux. Érkezésünkkor, este az ablaknál térdeltem a teljesen sötét városban, csak a kis Teréz márványszobrára világított rá a reflektorfény. Magamban ezt mondtam: Nézd ezt a kis Szentet, ki se mozdult zárdájából, és többet tett a városért, mintha pl. várospolitikus lett volna. Ott pecsételődött meg iránta érzett, holtig tartó hódolatom, barátságom, bizalmam. Mikor továbbutaztam, a vonaton olyan rosszullét fogott el, hogy Baselben ki kellett szállnom. Egy zárda cselédotthonába befeküdtem, nem tudtam fölkelni, azt hitték, meghaltam. Egy napig kellett feküdnöm, hogy magamhoz térjek, aztán utaztam tovább.
Én voltam az első, aki Amerikából visszajött. Itthon már tudták, hogy miért jöttem sietve, de politikai munkánk tárgytalanná vált, hiszen Wolf Károlyékkal, az ún. Keresztény Kurzussal mi nem dolgozhattunk együtt. Aztán hazaérkezett Margit testvér, majd Paula testvér. Végtelen boldog karácsonyunk volt az Otthonban. Hivatáskurzus, majd gabonagyűjtés következett, csaknem mindenki elutazott. Nekem itthon elő kellett készítenem a beszámoló Nagygyűlést. Leírhatatlan lelkesedés, megértés, szeretet vett körül mindnyájunkat. Megkezdtük itthon az életet. Láttuk, hogy nem férünk el a néhány, nagyon szép szobában, és így helyet kellett keresnünk a noviciátusnak. Ekkor jött a gödöllői bérlet. Nyáron lemehettem Paula testvérrel Kolozsvárra. Itt találkoztunk újra Auguszta testvérrel, akinek sikerült elrendezni, hogy a Központ Kolozsvárra legyen áthelyezve. Ez Erdély történetében korszakalkotó volt. Milyen boldogok voltunk mindnyájan! Újra éltünk, megélhettük hivatásunkat. Az erdélyi testvérek fején akkor már szürke fátyol volt, ami kifejezte külsőleg is azt a belső egységet, amit Auguszta testvér meg tudott teremteni mindnyájunk örömére.
1927. Mercedes napján kezdődött a felejthetetlen gödöllői noviciátus, 32 jelölttel. Hogy csodálkoztam, mikor egy erdélyi jelölt nem ismerte a spártai és az athéni alkotmány közti különbséget, amellyel jellemezni akartam az arisztokratikus és a demokratikus kormányformát. Szép munkám volt az eucharisztikus filmmel. Újra utazhattam az országban mindaddig, amíg Margit testvér félbe nem szakíttatta velem. Azt mondta, tanítsam be erre a jelölteket, az én munkám más lesz. Azok a jelöltek tudtak előadni. Nagyra hivatott fiatalok voltak. Megrohamoztuk munkánnkal az előttünk nyíló munkatereket: Nőszövetség, Női Tábor, KLOSZ. Az 1927-es közgyűléstől már nem én, hanem Paula testvér volt Margit testvér helyettese.
Anyagilag nagy segítség volt Hedvig és Klára testvérek gyűjtése Amerikában. Karácsonyra 10.000 pengőt küldtek haza dollárban, akkor az nagyon nagy összeg volt. Ebben az évben volt Margit testvér operációja, majd a „Mindenki Karácsonya". A noviciátusban annyit tanítottunk, hogy úgy mondtuk, nürnbergi tölcsérrel adagoljuk a fiataloknak a tudományt. Szép is volt a vizsgájuk 1928. Pünkösdjén Őrszentmiklóson. Milyen gyönyörű volt az az első nagy Pünkösd! A szép lelkigyakorlat, az első nagy fogadalomtétel, fehér fátylak, koszorúk, az első saját elgondolású szűzavatási szertartás, amin kérésünkre Sík tanár úr is részt vett. Aztán megint Szovátára mentem, helyettesítettem a noviciátusban. Akkor kezdtem a Társaság történetét tanítani.
Nagyon nehéz volt hang nélkül fogadnom a pünkösdi dispozíciót, hogy kimegyek Amerikába. Másfél éve jöttem haza, égett a munka a kezem alatt, és akkor akarta Margit testvér állandósíttatni velem a háziipart. Anittának kellett volna velem jönni, de nem kapta meg a kivándorló vízumot, ezért Fabiola lépett a helyébe, aki még noviciátusban volt. Kölcsönruhában, kölcsönfátyolban ült fel velem a vonatra. Az egyetlen ember, akinek megmondtam, hogy ez a kiutazás számomra most olyan nehéz, mint a halál, Halanka piarista barátom volt. Itthon nem is sejtették. Persze azóta tudom, hogy a halál mennyivel nehezebb, de akkor még én is negyvenen innen voltam. Mikor Lisieux-be értem, már mint zarándok, leborulva kértem kis Terézt, hogy ő legyen a háziipar managere, mert én, akit ebben a minőségben küldtek ki, még inas sem tudok lenni. Nagyon féltem a nehézségektől. Ó, áldott engedelmesség! Mikor Los Angelesbe értem, azt láttam, hogy két év alatt a Társaság koldusvolta és kis létszáma ellenére talajt fogott. Nemcsak Friderika testvér hihetetlen képességeinek és munkaerejének lehetett ezt köszönni, hanem annak a páratlan helyzetnek, ami hasonló volt Erdélyéhez. A Társaság volt az egyetlen szociális munkával foglalkozó szervezet, égető szükség volt ránk, teljesen bírtuk az egyháziak pártfogását, elsősorban a püspökét és a helynökét. De milyen szegény volt az a kis faház, amiben ott éltünk! Már akkor ott volt a magyar plébános, legjobb amerikai barátunk, akinek a háziipar Amerikában a legtöbbet köszönhette. Már ott volt Jolán testvér, és az első két jelölt. Kalifornia szépségének varázsa alá kerültem. Aztán siettünk Floridába Blanka és Hedvig testvérrel, miután Fabiolát még Buffaloban lekapcsolta rólam Margit testvér, és ott elhelyezte egy zárdában először angolt tanulni, aztán beosztotta az ottani magyar munkára.
Az úton megrázó volt a vasúti baleset. A jó Isten irgalma volt, hogy megmenekültünk. Amíg Hedvig testvér New Orleansban feküdt, én kimentem az Árpádtelepnek nevezett magyar településre. Meglepetésemre a templom felirata ez volt: „Dicsőség a magasságban Istennek." Az emberek mind magyarok voltak. Nagyon örültek nekem, de mivel csak földieper termesztésből éltek, és annak még nem jött el az érési ideje, az utolsó dollárjukat adták oda, amiket én szép, hímzett zsebkendőkkel viszonoztam.
Aztán jött a meseország Florida. Meseország, nemcsak tüneményes szépségéért, hanem mert a háziipari pályafutásunk alatt itt volt a legtöbb eredmény. A szezon befejeztével, március 15-én indultam Buffaloba. Az apácák végtelen szeretettel fogadtak. Következő állomásom Los Angeles volt. Ekkor már mint amerikai főnöknő voltam odaküldve, később mint amerikai jelöltmester. A két első jelölt készült haza a noviciátusba, és én ott tartottam a fehérvasárnapi leckének az elmélkedését. Lucile azt állította, hogy élete legszebb elmélkedése volt, az én alig érthető angolságommal. Ezt csak azért írom meg, hogy bizonyságot tegyek az engedelmesség erejéről és áldásáról.
A két első jelölt után belépett Mary Joseph, akit már ismertünk, s nagy reményeket fűztünk hozzá. Tehetséges és képzett volt, már a noviciátus mellett beállhatott a munkába. Utána belépett Loyola és Benedikta, később Dolores. És most jött Margit testvér dispozíciója, hogy a háziipar és a főnökség mellett vegyem át a jelöltek vezetését. Az én védekezésemre Margit testvér azt válaszolta, hogy miért gondolom, hogy én vagyok az, aki dolgozom? Elég hatalmas az Isten, aki tud a kövekből fiakat teremteni. De hogy ez milyen nehéz volt annak, akivel ez a teremtés végrehajtódott, azt nem lehet kifejezni. Mindennapi küzdelem a nyelv nemtudásával, a kora reggeli elmélkedéstől kezdve a reggeli tanításon át az egész napi üzleti szolgálatig.
Ezalatt Margit testvér leköltözött Szegvárra a noviciátusba, és itthon folytatódtak azok a nehézségek, amelyek már Párizsban megkezdődtek. Akkor Klotild és Etelka testvér voltak az áldozat, most Paula testvér. Theodora volt a novicmester, Mercedes helyettem a főtitkár, én központi tanácstag lettem. A fiatalokat nagyrészt maguk mellé állították. Paula testvér nagyon szenvedett. Mindinkább visszahúzódott, végül ki akart menni az anyaházból Újpestre egy munkásotthonba, hogy a társasági kormányzatról lemondva, csöndben a munkásnőmozgalomnak éljen. Ekkor érkezett Mercedes főtitkártól a levél, hogy Margit testvér vissza akar vonulni, Paula testvér nem óhajt a Tanácsban maradni, és Klára testvért indítványozzák általános főnöknőnek. Ismerve Klára testvér sikertelen kaliforniai szereplését, sürgönyöztem, hogy ezt Amerika nem fogadja el. Ekkor kezdődtek a jól ismert tárgyalások, amikor kiderült, hogy milyen szervezkedések folytak Margit testvér háta mögött.
Ezalatt Amerikában megjártam San Franciscot, nyár végén béreltünk egy lakást a tengerparton, ahol pár napot pihenhettem. Különben egész napom elfoglaltságokkal telt. Reggel angol elmélkedés és szentmise, utána tanítás, mialatt Blanka testvér kinyitotta az üzletet. 11-re már én is ott voltam, hogy a forgalomban ketten legyünk.
Karácsony előtt Blanka Jolánnal San Franciscoba ment karácsonyi vásárra, én pedig egyedül maradtam a nagy ünnepi készülettel. Nem vettem észre, hogy Hedvig testvér készül feladni Buffalot. Karácsony után sürgönyt kaptam, hogy a buffaloi alapítás feloszlott, Mechtild mehet Floridába. Villámcsapásként hatott rám. Ismét egy balfogásom volt, mert én indítványoztam Hedvig buffaloi főnökségét, mivel Mária testvér azt mondta, hogy nem bírja tovább. És ő a gyönyörű házat, berendezést, egyházközségi munkát megszüntette. Rémülten írtam, hogy ehhez nincs joga, hiszen a Szabályzat szerint ezt csak az általános főnöknő teheti, és ő nemhogy haza, de még nekem sem írta meg a szándékát. Tiltakozó levelem a repülővel együtt lezuhant. A meghalt pilóta zsákjából fél év múlva került elő. Hedvig átadta a házat, felszerelést és a munkát az Isteni Megváltó magyar nővéreinek, és New Yorkba akart költözni Fabiolával együtt. Sok levelet küldtem, amelyben lehetetlennek tartottam az egyházmegyéből való kijövetelünket, nem beszélve a kapcsolatainkról, az anyagi megalapozottságunkról, amit ott hagyott. Nem beszélve az 1923-ban megkezdett, és oly szépen virágzó magyar misszióról. Ez volt az ő második alapítás-megszűntetése. De míg az első Los Angelesben nem sikerült, ezt sajnos végrehajtotta. Akkor sürgető levelemre kiment Buffalo külvárosába, és ott kezdte el a magyar munkát egy kis bérelt házban. Fabiola vette át a kínai magyar misszió irodáját New Yorkban. Gyönyörűen csinálta. De mi ott maradtunk alapítás nélkül. El nem mondhatom, mennyire megviselt ez is, és az otthoni központi helyzet is.
Ekkor jött a szerencsétlen 1930-as tömeggyűlés Szegváron, amelyen Margit testvér lemondásáva Gertrúd testvért választották meg főnöknőnek. Leírhatatlan volt a hatása ennek Amerikában. Mindnyájan ismertük Gertrúd ottani magatartását. A káptalani jegyzőkönyv megérkezése után csak ennyit mondtam: menjünk a kápolnába. Erről nem beszélhettünk mi, akik az előzményeket annyira átéltük. Aztán mondta Klotild, hogy maradjak Amerikában, csináljuk meg ott a Társaságot, mert itthon elvész. De itthon ezt még nem tudták. Mindig megkérdezik tőlem, hogy miért tette ezt Margit testvér. Erre én csak annyit tudok felelni, hogy minden áron ki akart lépni a politikai munkatérre, és mivel senki sem vállalta a főnökséget, Paula, Auguszta, Erzsébet, kínjukban esett a sors Gertrúdra. Nemcsak mások előtt érthetetlen, de előttem is. Paula testvér akkor még nagyon beteg volt, a gyűlésre az ágyból kelt fel. Ekkor Margit testvér már büntetett. Theodorát elhozta a noviciátusból, igaz, rábízta a Női Tábort. Mercedest visszavonta a Nőszövetségből, kihelyezte Remetekertvárosba. De a béke nem állt helyre. Ezen a nyáron, az ismert salzburgi kongresszus után Lucile és Joan hazajöttek Los Angelesbe. Ott már gyönyörű, új ház várta őket, amiről sem ők, sem mi nem álmodhattunk. Addig koldus-szegények módjára éltünk, most egy milliomos városrészbe kerültünk, ahol változatlanul szegények voltunk. Én nem akartam abba a nagy házba beköltözni. Friderika nem is merte nekem megmondani, a püspöki helynök közölte velem, mint a püspök óhaját. Szinte megállt az eszem, hogy én aláírjak egy 40.000 dolláros váltót Friderikával. Mindennek semmi nehézsége nem volt. A püspök rendezte, ő volt a jótálló, mi csak figurák voltunk. Ó, az a beköltözés! Nekünk csak szegény bútoraink voltak, de vettünk új ágyakat a lelkigyakorlatos ház számára. Aztán a kis szegényházból beköltöztünk a márvánnyal és mahagonival borított palotába, melynek csodálatosan szép parkja volt. Itt már sokan voltunk, egész magyar kolónia. Klotild, Blanka, Kriszta, Friderika és én. Nagyon nehéz volt a háziipar helyzete a megváltozott anyagi viszonyok közt. A katedrálisban azelőtt ezer dollárt gyűjtöttünk össze kollektálással, most százat. Ezt megérezte a mi kis háziipar üzletünk. Akkor már Jolán testvér is velünk dolgozott. Kimentünk különböző nyaralóhelyekre időszakos boltot nyitni. Éreztem a felelősséget, mindent megpróbáltam.
Közben Klotildnak lejárt a vízuma, vissza kellett mennie Kanadába. Elkísérve őt, gyönyörű utat tettünk meg két hetes szabadságunk alatt.
Amerikai emlékeim közül a legnagyobb hálámat F. Lányi felé kell kifejeznem. Nemcsak legjobb barátom, de legnagyobb támaszom is volt. A háziiparban állandó segítségem volt, s még többet jelentett, hogy a jelöltek tanításánál tolmácsolt. Nem lehet elmondani, mennyi segítséget, időt jelentett, mennyit vitt előzékenyen kocsijával, ő tette lehetővé tengerparti kirándulásainkat. Neki köszönhettem az első hollywoodi kapcsolatokat. Hihetetlen munkaereje volt, és nagyon szerette a Társaságot. Búcsúzásomkor azt mondta, azt mondta, hogy „azt köszönöm, hogy soha nem magához akart kapcsolni, hanem a Társasághoz." De jó volt Blankához, szegény Krisztát a kilépése után anyagilag támogatta, Klotilddal egy szív-lélek voltak a közös munkában. A háború után hihetetlenül megsegítette az országot. Erzsébet testvérrel nagyon jó viszony volt. A háború által elpusztított Zamárdinak olyan nagy összegű segélyt küldött, hogy abból teljesen helyrehozta. Eljövetelem után háromszor volt itthon, 32-ben, 38-ban és 48-ban.
Aztán elhagyva Los Angelest a már akkor rosszul menő háziiparral, siettem haza, mert a vízumom lejárt. Chicagóig mentem, egész úton dolgoztam, elvégeztem az évi zárlatot, és Chicagóból küldtem vissza a pénztár- és leltárkönyveket Los Angelesbe. A hosszú út után Mechtild várt, és közölte, hogy nincs templomi kollekta másnapra. Én erre számítottam, és minden háziipari pénzt hazaküldtem, hogy majd útközben szerzem meg az útiköltségemet. Kaptunk egy nagyon szegény kis külvárosi templomot, reggel 5-kor már ott álltam a templomkapuban, egy-két ismerőstől kaptam segítséget az útiköltséghez, este már a vonaton ültem, siettem Tonawandára Hedvighez. Aranyos kis házuk volt, nagyon szerény munkakörrel.
New Yorkban Fabiola gyönyörűen dolgozott a kínai magyar misszió irodájában F. Raile mellett. Ott volt Anna testvér is Kanadából. Én Hedviggel próbáltam útiköltséget szerezni. A vízumom lejárta után siettem haza. Január vége volt, mégis ez volt a legjobb hajóutam a négy közül, egyszer sem voltam rosszul. Kint feküdtem egész nap a fedélzeten. Itt találkoztam össze Spellmann, későbbi bíborossal, aki akkor a Vatikánban dolgozott, és szentmise után odalépett hozzám: „Én ismerem a maga főnöknőjét, S. Margaretot, és ismerem S. Lucilet és Joant. Jöjjön hozzám, szeretnék magával beszélni." A hajón utazott egy rendkívül érdekes idős pap, aki előzőleg angol tengerész admiralis volt, a fél melle tele volt kitüntetésekkel. Az első világháború után pap lett, és megbízást kapott a tengerek apostolságának megszervezésére. Állandóan úton volt, a tengerészek lelki szolgálatában. Nem sejtettem, hogy az Anyaszentegyháznak erre is van gondja. Szép utam volt, de rossz hatással volt rám a nagyszerű hajó porosz rendszere. Az egyes osztályok vasajtóval voltak elzárva egymástól, nehogy valaki feljebb menjen, mint amihez joga van. Mikor reggel én, a másodosztályú utas egy osztállyal olcsóbbra mentem, mert ott volt szentmise, dörömbölnöm kellett a vasajtón, hogy beeresszenek. Amikor az első osztályra mentem az említett látogatásra, egy boy kísért és őrzött, nehogy ott maradjak a magasabb osztályon. Eddig csak angol hajón utaztam, ott ennek nyoma sem volt. Szabadon közlekedtünk az egész hajón, csak az étkezéshez kellett a saját helyünkre menni. Elhatároztam, hogy többet német hajóra nem szállok.
A hajóról ismét egyenesen Lisieux-ba mentem, majd szentmise, szentgyónás után Párizsba, és két napig állandóan az üzleteket jártam, hogy új gondolatokat szerezzek a háziipar folytatásához. Megdöbbenve láttam, hogy a magyar minisztérium kiküldötte, aki hivatva lett volna állami pénzen üzletet kapni az országnak, mennyire hiába volt ott, csupán egy üzletben tudott néhány szobrocskát megmutatni. Este ültem fel a vonatra, és Zürichbe olyan kimerülten érkeztem, hogy a legközelebbi zárdába mentem szállást kérni. Mondták, hogy nincs üres szoba, mire én azt mondtam, hogy nincs erőm tovább menni, akárhová tegyenek be. Kérdezték, hogy bemennék-e egy olyan szobába, ahol nemrég halt meg valaki. Igennel válaszoltam, kaptam egy priccset, és azonnal elaludtam. Másnap tudtam folytatni az utamat Insbruckig. Itt egy nagyon régi ismerősöm meghívott magához, és egy napra fölmentünk a havasokba vonattal. Este visszautaztam, a havasi napfénytől teljesen lebarnulva. Másnap továbbmentem, egy éjjelre ismét kiszálltam aludni. Úgy érkeztem meg, hogy semmi értesítést nem küldtem haza. Nagy volt a meglepetés.
Mérhetetlenül szomorú voltam. Annyira tudtam, hogy itthon milyen lehetetlen a helyzet Gertrúddal, hiszen ismertem őt Amerikából, és minden vágyam az volt, hogy oda visszamehessek. Rögtön dolgozni kezdtem, átvettem az elhanyagolt főtitkárságot, és láttam Gertrúd teljes tehetetlenségét. Akkor már Margit testvér is látta. Paula - úgy kell mondanom - falazott neki. Ő volt a helyettese, és mindenben igyekezett pótolni az ő vezetésképtelenségét. Margit testvért akkor egészen lekötötte a várospolitikai munka, de akkor már ő is látta, hogy rosszul döntött. Így jött el az a szerencsétlen 1931-es káptalan, amelyen minden előkészítés nélkül azt javasolta, hogy mivel látja, hogy Gertrúd nem alkalmas a vezetésre, cseréljenek helyet Paulával. Szegény Paulának vesszőfutása volt. Nem akarták őt. Nagyon kértem, mentsenek fel a főtitkárság alól, hogy visszamehessek Amerikába, a nagyon nehéz helyzetben hagyott háziipar megmentésére. Kértem, hogy az időközben hazaérkezett Klotildot válasszák meg helyettem. Úgy látták, hogy nem nélkülözhetik a munkámat. Nehéz szívvel maradtam otthon, tudva, hogy itt nem tudok segíteni, ott pedig nagy szükség lenne rám. Joli otthagyta a háziipart, férjhez ment egy elvált emberhez Floridában, ami borzasztó hatással volt mindnyájunkra. Már csak Kriszta maradt, aki a következő évben összecsomagolta a háziipar maradékát, és bezárta az egész testvérszövetségi vállalatot. Mielőtt eljöttem Los Angelesből, a kaliforniai magyar konzul, aki minden nap felkereste üzletemet, azt kérdezte, hogyan hagyhatom itt ezt a munkát, hiszen ez olyan, mint az én gyermekem. Átmeneti halálába súlyosan bele is betegedtem, de erről majd később.
Itthon elmondhatatlanul nehéz volt a helyzetem. Egy tehetetlen főnöknő mellett főtitkárnak lenni nagyon nehéz feladat. Főleg mikor azt láttam, mennyire nem dolgozik együtt Margit testvérrel, sőt, inkább mindent ellene tett. Ez odáig vezetett, hogy ideadott egy új szabályzatot, amit ő írt. Ekkor arra kértük, hogy hívjon össze egy rendkívüli káptalant. Az általam megfogalmazott és aláírt meghívókra utólag írta: A főnöknő lemondása folytán főnöknő választás. Ezt nem közölte a Tanáccsal, ahogy az új szabályzat megírását sem. Nem lehet elmondani, hogy mit szenvedtem. Margit testvért teljesen lekötötte a Női Tábor, későn ébredt tudatára, hogy mi történik a Társaságban. Valóban igaza van Margit testvérnek, hogy minden új gondolatnak a saját vérében kell megkeresztelkednie, és azok adják ehhez a vért és egész életüket, akik az új gondolatot szolgálják.
Mikor az 1931-es káptalanon lezajlottak a választások, Auguszta testvér kérte erdélyi kerületi főnökségéből való felmentését. Tudtam, hogy ez megint milyen szenvedéseket hoz magával, mennyire szükség lenne az ő vezetésére.
Az 1932-es rendkívüli káptalan után megtartott szép nővérkurzus, majd Sík tanár úr remekbe készült lelkigyakorlata azt a látszatot keltette, hogy helyre állt a rend és béke. De Gertrúd ekkor folytatta a Társaság pusztítását, én pedig ennek, és a háziipar pusztulásának tudatába belebetegedtem. Tíz hétig feküdtem a klinikán, utána hónapokig munkaképtelen voltam. Az Úristen irgalmán kívül Hetényinek köszönhetem, hogy újra ember lett belőlem. A legsúlyosabb idegösszeroppanás miatt voltam fél évig munkaképtelen. Paula testvér kezdett talpra állítani azzal a bíztatásával, hogy a teljesen megszűnt amerikai háziipar helyett kezdjek itthon kicsiben dolgozni. Kérésére Hédi kezdett segíteni, és ez adott alkalmat Hédi mamának a háziiparba való nagyszerű, páratlan beállásra. Mire a legsúlyosabb itthoni események következtek, én már visszakaptam munkaerőmet, és a keserves hónapokat végigdolgoztam.
Ekkor jött az angliai alapítás. Úgy volt, hogy én kerülök ki, de - sajnos - Margit testvér azt akarta, hogy csak egy év múlva vegyem át. Addig Mary Joseph vezette, a legnagyobb sikerrel kifelé, a legnagyobb lehetőségekkel, és közben a legnagyobb bukással. Így már nem került sor az én kimenetelemre. Itthon ekkor már megkezdődött az idegenkedés a konvertita szerzetesektől. Mindinkább visszavonultunk, és kifelé már nem dolgoztunk Paula testvérrel. Annál több foltoznivaló volt befelé. Megcsonkítva, megrágalmazva népszerűtlenek lettünk, elvesztettünk sok embert, a Katolikus Nőszövetséget és a KLOSZ-t. Elvesztettük akkor Frieda barátságát, és a Tanár úrét is. Sok tapasztalatot kellett szerezni, amíg ez a helyzet megváltozott.
Miután a Testvért kezembe vettem, láttam, hogy évek történését felejtettem ki.
Ahogy hazajöttem Amerikából 1931. februárjában, Gertrúd közölte velem, hogy építkezni fogunk. Hosszú-hosszú tárgyalások következtek, Pista bácsi az általa gyűjtött testvérszövetségi pénzt sehogy sem akarta házépítésbe fektetni, az volt a véleménye, hogy az egy holt tőke. De a következő évek beigazolták, hogy a legkifizetőbb befektetés volt, hiszen ez tette lehetővé a Női Pensiót, majd később a külföldi vendéglátást, amiből éltünk.
Nehéz volt az építkezés. Hol kiköltöztünk, hol malteros ládák között laktunk, mialatt káptalan, amerikaiak érkezése, erdélyiek elszállásolása, parlamenti választások stb. történt.
Ekkor jött haza először Friderika testvér és Klotild, és bizony ez a káptalan nem adott felemelő képet. Volt olyan testvér, aki így agitált Paula testvér főnöknővé jelölése ellen: „Akarsz keresztény kormányt?" Persze a politikában akkor már dúlt a keresztény kurzus, a közszellem ennek megfelelő volt, és mi, ezt látva, egyre inkább visszahúzódtunk a nyilvánosság elől.
Időközben felépült a második emelet, gyönyörű lett. 24 szoba, 3 fürdőszoba, 5 tusoló, központi fűtés, majd az első emelet átépítése, nagy kápolna. Gyönyörű volt. Mondtuk is, hogy ami kényelmet és könnyebbséget az életben kaptunk anyagi szempontból, azt Pista bácsinak és Póly anyának köszönhetjük.
Szegény Gertrúd úgy akarta, hogy az egész emeletet testvérek lakják, de semmi fedezet nem volt a megélhetésünkhöz. Akkor már Amerika depresszióban volt, a legsúlyosabb gazdasági helyzet kezdődött. Pista bácsi óriási gyűjtése nem volt elég az egész építkezés fedezésére, kölcsönt vettünk fel, azt vissza kellett fizetni, a háziipar megszűnt, igazán nem volt miből élnünk. Az ő vezetése alatt anyagilag a mélypontra kerültünk.
Ekkor jött Poly anya, és kezdte berendezni a Pensiot. Kaptunk is lakókat. Ez lehetővé tette a tovább-létezésünket. 1932. januárban volt a házszentelés. Gyönyörű ünnepség volt. Ezen a házszentelésen Társaságunk egész működéséről beszámolót tartottunk. Minden kerületet más testvér ismertetett, a főtitkár mondta az összekötő szöveget. Ez világos képet adott a Társaság addigi életéről, nagyon röviden és áttekinthetően. Nagyon boldogok voltunk a házzal. Most mindennek volt helye, valódi Anyaházzá lettünk külsőleg. De sajnos csak külsőleg.
Nem írtam az 1931-es káptalan legfontosabb határozatáról sem, amely a szeretet fogadalmának az elhatározása volt. Nagyon nehezen ment. Margit testvér meg volt győződve arról, hogy ez nélkülözhetetlen a Társaságban. Apát urunk az ő bölcs mértékletességével figyelmeztetett bennünket, hogy ezzel igen nagy felelősséget veszünk magunkra. Mire Margit testvér hozzáfordulva mondta: „Olyan nagy dolog az, hogy a Társaságot, sem egymást, sem kifelé, sem befelé nem szóljuk meg?" Azóta látjuk csak igazán, hogy milyen nagy felelősséget vettünk magunkra. Áldott Paula testvérem, ha csak a leghalványabb ellene vétést tettem, figyelmeztetett: ne gyűjtsd a bűnt. Pedig mi volt az, az akkori és későbbi bűnökhöz képest! Itt említem meg Margit testvérnek azt az - úgyis mondhatom - átkát: „Addig éljen Társaságunk, amíg a szeretet hordozója." (1933-as mottó) Számtalanszor gondolok erre. Emlékszem, milyen nehezen tudtunk ebbe belemenni Paula és Auguszta testvérrel, és csak azért fogadtuk el, mert Margit testvérnek olyan erős belső indítása volt, hogy ezt tegyük. Hugó atya azt mondta, hogy ma bennünket nem tart más össze, mint a szeretet, és a legnagyobb bűn, ha ez ellen vétkezünk. Mondta, hogy azok a bűnösök, akik az elöljárót megszólják. Ez ma igazán nagy ragály, egészen Szentséges Atyánkig mennek a megszólásokkal. Soha ekkora indokoltsága nem volt a mi fogadalmunknak.
Margit testvér fokozatosan akarta bevezetni, csak az ezután fogadalmat tevőkre akarta egyelőre kötelezővé tenni, de erre azt feleltük: nem lehet azt kívánni a fiataloktól, aminek mi öregek nem tudunk eleget tenni.
A szeretet fogadalmának elhatározása után jöttek azok a szörnyű bajok Gertrúd testvérrel, amiről már írtam.
Közben folyt a társulati munka, a magyar kerületben Gyöngyösön, Miskolcon, Szegváron, Fülén, Rábahídvégen, Sopronban, Szegeden. Erdélyben megnyílt a váradi jelöltképző. Auguszta testvér meg tudta alapozni a jelöltképzést, hogy igazán hivatásos és képzett tagjai legyenek a Társaságnak. A mi jelöltjeink is oda mentek fogadalomtételre.
Ezalatt Amerika fejlődött. Los Angelesben elkezdték a testvérek intenzív magasabb képzését. Elsőnek S. Lucile ment a washingtoni szociális főiskolára, aztán sorra követték a többiek. A magyarok közül Mária testvér, aki előzőleg már tanári diplomát szerzett énekből és fizika-kémiából. Így kezdte el Kanadában a munkát, először Nyugaton Reginában, ahol a tanuló jelöltekkel volt együtt, akiket Ida testvér taníttatott, hogy tanítónői diplomát nyerjenek, és lehetővé tegyék a kanadai letelepedéseket. Mária testvér akkor már angol előadásokat tartott a különböző női szervezetekben, aztán sikerült neki egy kis házat venni a tanulójelöltek számára, később átment Keletre, ahol csodálatos munkát végzett a magyarok között, magyar egyházközségeket létesítve Torontóban, Montreálban. Segített fölépíteni magyar templomokat, majd Hamiltonban a nagy lelkigyakorlatos házat.
1933-ban a legszomorúbb esemény áldott emlékű Apát Urunknak tőlünk való hirtelen eltávozása volt. Hogy mit jelentett ő nekünk, azt talán Paula testvér szavaival legjobban tudom kifejezni: „Tíz körmömmel kaparnám vissza." Az ő bölcsessége, mérséklete, elmondhatatlan jámborsága valóban elénk élte szent Benedek atyánk szellemét. Margit testvér veszített benne a legtöbbet. Még hónapok múlva is ömlöttek a könnyei. A Testvérben külön számot szenteltünk az ő emlékének, életének. Legjobban jellemezte az Anyaház kápolnájában világító csillag, mely alá ezt írta Margit testvér: „A hűség álló csillaga." Az ő elvesztése a maga nemében pótolhatatlan veszteség volt. Éppen a legkritikusabb időben, amikor a belső bomlás napról napra fokozódott.
Olyan volt, mint egy háló, amit szőtt Gertrúd testvér. Először kilépett Farkas Éva, Sprenger Mercedes, Theodóra csaknem az összes szegvári jelölttel. Majd Ilona Szegedről, az újfogadalmasok közül Johanna, Riza, a többiekre már nem is emlékszem. De amint írtam, akkor elvesztettük egy időre Frieda barátságát, hiszen Gertrúd a KLOSZ-ba volt beosztva, és az volt fő fészke a Társaság rombolásának. Ez magyarázza meg az én hosszú betegségemet, aki azzal a kétes értékű adottsággal vagyok felruházva, hogy a bajokat előre megérzem, átszenvedem.
Hadd említsem meg a vigasztaló pontokat is, a Los angelesi püspök és a reginai érsek látogatását. Az előző tiszteletére Margit testvér közbenjárására ebédet adott a külügyminiszter, a főváros polgármestere, a hercegprímás, és a püspök mind a három helyen elmondta, hogy milyen hálás azért, hogy Magyarország adta neki a legmodernebb egyházi szervezetet, a Szociális Testvérek Társaságát. Ezt megismételte az 1938-as Eucharisztikus Kongresszuson, Anyaházunkban tartott beszédében.
Aztán még sokan jöttek külföldiek. Legkedvesebb vendégeink közé tartozott F. Lányi, majd F. Sántha, a velünk dolgozó amerikai papok. Ha már Amerikát említem, meg kell emlékeznem Fabiola testvér nagyon szép munkájáról, amelyet New Yorkban végzett a kínai magyar misszió megsegítésére. Mikor aztán 1947-ben kimentek Alice és Magdolna testvérek, Alice testvér karácsonykor megrendezte a misszionáriusok első társas összejövetelét, amire azt mondták, hogy annyi éve vannak különböző nemzetiségű misszionáriusok, de a Szociális Testvérek Társaságának kellett eljönni Magyarországról, hogy ezt megtegyék.
Erre az időre esik a Katolikus Dolgozó Leányok megszervezése. Ennek hosszú múltja van. Korányi Sarolta kezdte el Magyarországon, még az első világháború előtt. Mikor 1926. novemberében a viharos tengeren a legszörnyűbb éjszakánk volt a hajón, Margit testvér levetkőzni sem tudott, úgy kuporgott, én, miután elolvastam az otthoni újságból a Katolikus Nagygyűlésről szóló híreket, megkérdeztem: „Ugye ha hazamegyünk, megkezdjük a munkásnők szervezését?" De ez még váratott magára mindaddig, amíg Paula testvér meg nem kezdte Natália testvérrel, majd később Hédivel a munkát. Egymásután alakultak az egyesületek, megnyíltak az otthonok. A fiatalok nagy lelkesedéssel vettek részt a munkában, Paula testvér szervezte a vezetőket, és azok kurzusait. 1933-ban átvettük a Bokréta utcai Női Otthon vezetését. Ebből az Otthonból vitték el 1944. december 27-én a Dolgozó Lányok mozgalmának vezetőjét, az áldott emlékű Sára testvérünket, aki önként ajánlotta föl életét. Az áldozatot az Úristen elfogadta.
Szegvár nagyot lendült, amikor Belgiumból hazajött Erzsébet testvér, és Margit testvér disponálására átvette Szegvár házfőnökségét. Nemcsak a noviciátus, hanem a falugondozás is fellendült. Népkonyhát nyitottak a tél folyamán 200 személy számára. F. Lányi megtartotta Kórógyszentgyörgyön a tanyai missziót, mely rendkívüli hatással volt a községre.
Stockholmban végre elérkeztünk oda, hogy a három első tanítónő diplomát kapott, és ezzel lehetővé vált a missziók ellátása Ez volt Paula testvér álma, a prérin katolikus iskola magyar gyerekeknek angol nyelven, de minden nap a tanórák után lehetett egy órát magyar történelmet, földrajzot, nyelvtant tanítani, szombaton egész nap, természetesen a hittanról sem elfeledkezve.
Aztán eljött a 10 éves jubileum, a gyönyörű zászlószentelés. A zászlóanyaságot maga a királyné vállalta, és képviseltette magát Zichy Jánosnéval. 500 zászlószöget vertek be, köztük voltak az aranykarikák a király és királyné nevével. Az egyik zászlón rajta volt a Társaság alapító tagjainak az összefogott keze a felirattal: „a Rendnek, mely nem él múltjából, nincs jövője." Kanada és Kalifornia is kapott zászlót, amit a hazajött Ida és Mechtild testvérek vettek át. A zászló első útja a temetőbe vezetett, ahová Grüner Tivadar alapító jótevőnket kísértük ki, akinek elmondhatatlanul sokat köszönhettünk anyagiakban, kapcsolatokban. Az ő élete világító példa, hogy mit jelent katolikusnak lenni.
Margit testvér ezalatt erőteljesen dolgozott a szociális munkatéren. Pesten öt hónapig állampolgári és szociális kurzust tartott. Szívós kitartással kezdett hozzá Újhuta vízellátásához. Sok nehézség, befektetés után e munka 30 év múlva hozta meg eredményét. Itt eszembe jut, amit Margit testvér 1921. karácsonyán írt. Mi az emberiség karácsonyfájának gyertyáit gyújtogatjuk, és senki sem tudja, hogy azok mitől ragyognak. Ki tudja ma már csekélységemen kívül, hogy az is az ő munkája. El is kezdte ezután a Pro Domo, a városszéli telepet, amelyet azután a főváros létesített, és így lett ebből az egyesületből - miután kisajátították eredeti programját - a Szentlélek templom alapja. Rágondolok az Ulászló u. 15. és a Báthori u. 6. és 10. házakra, amelyek az ő tulajdonaik voltak. Milyen csodálatos megélni ezeket az évtizedeket.
Még egy nagy öröm ért 1934. áprilisában: teljesült Hedvig testvér évekig tartó vágya, hogy a mártírok kegyhelyén, Auriesvilleben letelepedhessünk. Mikor 1935-ben Margit testvér kiment, úgy írt róla, hogy olyan volt, mint egy álom. Nekünk jutott osztályrészül a templom gondozása, a hotel, az egész kegyhely ellátása. Minden várakozásunkat felülmúló lehetőségünk volt. Fájdalom, rövid ideig tartott. Nem tudom, hogy a jezsuiták, akik odavitték három probációs évüket, nem akarták-e, hogy a nővérek folytassák a munkát, vagy Hedvig testvér, aki már feloszlatta Buffalot, előzőleg Tonavandát, és megkísérelte - hála Istennek sikertelenül - Kalifornia feloszlatását is, talán most innen akart eljönni, hogy a katolikus magyar újságban dolgozzék, melyet a jezsuiták készültek szerkeszteni.
Merton ír a „Siloe vizei"-ben egy zseniális szervezőről, akit az ő szavai szerint az alapítások árnyéka kísért végig, amelyek mind virágzóak lettek volna az ő munkája nyomán, de mindegyiket feloszlatta. Ez ismétlődött meg nálunk. Csodálatos és érthetetlen számomra Hedvig testvér egész társasági élete. Mindig azt mondtam, hogy a legzseniálisabb. Margit testvér úgy mondta, hogy az ő alteregoja. Mindenkit elragadott tehetségével, felülmúlhatatlan áldozatosságával, és elpusztított mindent, amit megalkotott. Én sokat köszönhetek neki, bár nagyon sokat szenvedtem tőle, de mindenki így volt, aki vele dolgozott. Paula testvérrel nagyon megsirattuk.
Ha már a szomorúságnál tartunk, hadd térjek vissza Szegvárra és Gertrúd testvérre. Máig nem értem, hogy lehetett az annyira okos Erzsébet testvér főnöksége alatt a Társaságot úgy kifosztani, ahogyan ő és Theodóra tették. Borzalmas idők voltak. A Biblia szól a Makkabeusok templomépítéséről, hogy egyik kezükben karddal védekeztek az ellenség ellen, a másikkal építettek. Ebben az időben ugyanez volt a mi sorsunk is. Margit testvér még 14 év múlva is így mondta: „A Társaság súlyos sebet kapott." Nem kívülről, hanem belülről. Ez volt a mi legszomorúbb korszakunk. Aztán jöttek a másfajta szomorúságok.
1935. nagy eseménye volt, hogy március 12-én végre megkaptuk a szabályzat ideiglenes jóváhagyását. Hogy mennyi küzdelem és imádság előzte meg, azt már megírtam a Szabályzat történetében. Úgy éreztük, hogy törvényes alapon folytathatjuk életünket. Friderika testvér hazajött a káptalanra, ahol a szegvári noviciátus megszűnte után a mieink is Auguszta testvérnél voltak. Egész különleges és bensőséges és átható jelöltképzés volt ez. Auguszta testvér hivatását látta ebben. Ezen a tavaszon lement Rómába, mert annyira vágytunk arra, hogy ott legyen a központ. Odament hozzá Friderika, és az amerikai kapcsolatok segítségével sikerült eljutniuk az illetékes körökhöz, de sajnos akkor még az volt a feltétel, hogy házat kell venni, arra pedig nem volt pénzünk. Akkor Amerikából már nem jöhetett segítség a nagy gazdasági válság miatt, nálunk Erdélyben is szűkösek voltak a viszonyok. Ez világra szóló gazdasági krízis volt, amit mindenki megérzett. De nem mondtunk le a tervről.
Az 1935-ös káptalan jó előkészítéssel kezdődött meg. Azután is annak mintájára folytattuk a jelentéseket. Ezen a káptalanon kívánta Margit testvér, hogy vegyem át a gazdai munkakört a főtitkárság helyett. Nagy tanakodás volt, hogy ki legyen a főtitkár. Végül Klementin testvér lett a főtitkár, én pedig megkezdtem a gazdai munkát. Nem lehet leírni, hogy nekem ez a változás milyen borzasztó szenvedést okozott. Mindenestül szociális munkásnak éreztem magam, és nemcsak hogy nem tudtam elfogadni ezt a dispozíciót, hanem hajnalig hangosan zokogtam, s csak Paula testvér segített át ezen a nagyon súlyos krízisen, aki mellettem ült ezen az éjszakán. Megint az ő hűsége s ereje volt az, ami megoldást tudott találni. Erről a káptalanról mondta Marianne, hogy ő csak akkor látta meg, hogy Paula testvér és én, milyen alávetetten, akaratunkat megtagadva folytattuk Margit testvér elgondolását, hiszen mi nem úgy akartuk a dolgokat, amint azok folytak. Friderika visszautazása után én is szabadságra mentem. Gyönyörű lehetőséget kaptam Póly anya révén a Testvér szövetségtől Bad Gasteinba. Azután még két nyáron mehettem oda, hogy év közben alaposan ledolgozott erőimet visszaszerezhessem. Nagyon nehéz volt nekem a gazdai munkába beállni. De ugyanúgy, mint a háziiparban, az engedelmesség átsegített. El nem felejtem, hogy az első tárgyaláson, mikor Nusika elvitt a Pesti Hazai vezérigazgatójához, Milos Györgyhöz, ő azt mondta: „Milyen szeme van Margit testvérnek, hogy magát erre a munkára beosztotta." Mire én feleltem: „Ez életem első pénzügyi tárgyalása." Egy nagy kölcsönről volt szó, amellyel a Piroska nénitől kapott Úri utcai házat renováltattuk. Az a ház fő örömöm és nagy gondom volt. A többszáz éves ház 16 lakóval folytonos javításra szorult, minden héten legalább egyszer fent voltam a házban küzdeni a lakókkal, mesteremberekkel. Nagyon boldoggá tett, hogy a Várban van házunk, de egy lakást sem foglalhattunk el, mind ki volt adva.
Margit testvér Amerikából írta, hogy a csodálatos Auriesvillet mindenáron meg kell erősíteni. Sajnos ez is azok közé a dolgok közé tartozott, melyet Hedvig testvér megcsinált, aztán New Yorkból írta, hogy Fabiola csomagoljon össze, és hagyja ott az alapítást. Szerencsére Fabiola jelentette az éppen kiérkezett Margit testvérnek, és ő megakadályozta. Mindenáron meg akarta erősíteni Auriesvillet, és innen akart segítséget kivinni. Először engem hívott, de úgy találták, hogy nem hagyhatom ott akkor megkezdett fontos munkámat. Ennek én örültem, mert tudtam, hogy Hedvig nem akarja a kimenetelemet, és tudtam, hogy mint a többi alapítást, úgy ezt is fel fogja oszlatni. Erre Klára ajánlkozott, és kiment Amerikába. Auriesville hamarosan fel is oszlott. Szegény Margit testvérnek nagyon nehéz volt ez az amerikai esztendő. Ősszel meghalt Mariska nővére, aztán januárban édesanyja, és rá két hétre édesapja. Mi egyre küldtük utána a sürgönyöket, de folyton úton volt, és ezek nem érték utol. Végül csak Los Angelesben tudta meg, egyszerre mindkét halálesetet. Nem volt fogalmunk arról, hogy Margit testvért ez mennyire megrázta. Évek múlva is azt mondta nekem, hogy akkor kezdődött el az ő életének tragédiája. Nem tudom, mire értette ezt, nem kérdeztem. Nagyon nehéz volt ez, különösen nekem, mert én sürgettem az ő kimenetelét, mondván, hogy szükség van az ő vizitációs útjára, mivel letelt a hat esztendő, amit a szabályzat előír. Nagy fájdalmában nem sikerült megtalálnia a kapcsolatot a kintiekkel, különösen áll ez F. Lányira, akinek barátságát ekkor elvesztette. De ő maga mondta, hogy akkor félig halott volt, és folyton tanított, dolgozott, törte magát hazajöttéig.
Itthon ebben az évben a DL mozgalom virágzott, intenzitásban is, kiterjedésben is. Újabb és újabb otthonok nyíltak, külföldi tanulmányútra mentek, külföldi kongresszuson vettek részt. Paula testvér álma a munkásnő mozgalommal kapcsolatban beteljesült. Ki tudja ma már, hogy a dolgozó fogalmat ő találta ki a munkás helyett?
Piroska néni belépése Póly anya és Margit testvér együttes munkája révén beteljesedett. Bejött közénk, 6-7-8 órát imádkozott naponta, és házával megvetette az imádkozó ág anyagi alapjait is, amelynek első tagja ő lett. Hogy lelki életének irányzata nem egyezett a mienkével, az nem ütközött ki az ő végtelen finomsága miatt, másrészt amiatt a tisztelet miatt, melyet kora és egyénisége keltett bennünk.
A mélypontra jutott háziipar kezdett felemelkedni. Nemcsak adósságait tudta le, hanem egyre több és több lehetőséget is kapott. Hála Hédi mama és Tilda munkájának, nekem igazán csak a vezető munkáját kellett ellátnom. Beválasztottak az Iparművészeti Társulat választmányába és állandó zsűrijébe, mint egyetlen nőt. Így kerültem össze művészekkel, iparművészekkel. Nagyon szép munka volt. A háziiparnak egyre több külföldi kapcsolatot tudtunk szerezni, kiállításokat rendeztünk. Így voltam Bécsben, Münchenben, részt vettünk az Iparművészeti Társulat nagyon sok kiállításán, a Párizsi Világkiállításon aranyérmet nyertünk. Akkor már anyagilag magunkra voltunk utalva, mert az amerikai gazdasági válság következtében onnan semmi segítség sem jött. Akkor igazán a munkánkból kellett élnünk, amihez persze hozzájárult Pista bácsi és Póly anya odaadó segítsége.
Amint Margit testvér hazajött Amerikából, amint életrajzában is írom, egészen a közélet foglalkoztatta, különösen az erősen kereszténytelen világnézet, a teljesen kibillent, kereszténynek nevezett gondolat igazi szolgálata. Mindennel próbálkozott. Kurzusok, gyűlések, aztán következett a mozi. Egymás után rendezte a filmvetítéssel egybekötött előadásait, amelyekben mindig a valódi keresztény, nemzeti és szociális gondolatokat hangoztatta. Szép idők voltak. Nálunk a Társaságban már kialakult az ellenállás a fasizmussal szemben. Amikor Ribbentropp Magyarországra jött, és a Stefánia úton ment végig, fel kellett lobogózni a házakat. Margit testvér nem engedte meg, hogy zászlót tűzzünk a házunkra, a rendőrség sürgetésére, kérésére sem. A mi házunkon nem volt lobogó, ellentétben az összes többi házzal. Úgy fejezte ki magát, hogy ha kitettük volna, úgy érezte volna magát, mintha meggyaláztuk volna a házunkat. A rendőrségnek is megmondta, hogy Ribbentropp azért jön, hogy háborúba sodorja az országot, és annak ellent kell állni.
Most már egymás után megjelentek a zsidótörvények, bár ez volt a legszelídebb formája annak, ami ezután következett, de Margit testvér felismerte gyilkos voltukat, hogy nemcsak az áldozatokat gyilkolják meg, hanem az egész magyar közszellemet, és nyíltan kiállt ellenük. Mint később, 1945-ben a Világosság c. szabadkőműves lap írta, senki annyit nem tett a zsidóság megmentésére, mint Margit testvér. Akkor még meg merték írni, de hozzátették, hogy ezért nem politikai, hanem társadalmi hála jár.
Az 1937. évi kerületi gyűlésen Margit testvér mindenáron le akart mondani az anyakerületi főnökségről, hogy ideje felszabaduljon, és a közéletnek adhassa oda magát. A tanácsülésen könyörögtünk, hogy ne tegye. Mindenáron Paula testvért akarta, aki helyettese volt, hogy vegye át ténylegesen a kerület vezetését. Akkor Margit testvér elállt ettől a tervétől. Ám másnap, teljesen váratlanul, a kerületi gyűlésen mégis előállt vele. Paula testvér emlékeztette ígéretére, hogy nem teszi, de Margit testvér erre nyilvánosan azt mondta: „Úgy vagyok, mint a Fiorettiben Leó testvér. Azt akarom mondani, amit akartok, és ezt kell mondanom." Hosszú vita következett, amelyet az akkor fiatal Natália testvér döntött el felszólalásával, bár először vett részt kerületi gyűlésen. Azt mondta, hogy amint a római pápa egyben Róma püspöke is, úgy indokolt, hogy a nélkülözhetetlen Margit testvér megmaradjon a kerület élén. Margit testvért nagyon megviselte, hogy nem teljesítettük óhaját. Emlékszem, szavazás közben olyan izgatott lett, hogy otthagyta a termet, és bement a kápolnába, annyira meg volt győződve, hogy neki egészen a közéleti munkára kell szánnia minden idejét és erejét. A kápolnából ezzel jött ki: „Azt kérem tőletek, hogy szabadságoljatok." Ez meg is történt, és amint eddig is Paula testvér végezte a munkát teljes felelősséggel, továbbra is rajta maradt. Nagyon szép idő volt ez mindenféle tekintetben. A noviciátus már visszatelepedett Szegvárra, és Alice testvér vezetésével tartalmas falugondozás fejlődött ki. Ezt a testvérképző történetében folytatólagosan írom. Olyan híre volt már akkor az ottani munkának, hogy a főispántól kezdve az egyházi hatóságokig mindenki tudomásul vette. Alice testvér kifelé remekelt, befelé addig ismeretlen szigorral vezette a noviciátust, Paula testvér sokszoros kérésének ellenére, aki mindig hangoztatta, hogy ez a szigor nem szent Benedek és nem a Társaság szelleme, legkevésbé Margit testvéré.
Most az Anyaház rendkívül nagy örömére Auguszta testvér átjött Erdélyből, és átvette az Anyaház főnökségét. Ez a hat esztendő volt a legszebb időszak az Anyaházban, mindannyian boldogok voltunk Paula és Auguszta testvérek együttes munkája következtében. Margit testvér viszont egészen kifelé dolgozhatott. A magam részéről viseltem az anyagi gondokat. Ha nem is gondoktól mentes, de igazán rendes anyagi viszonyok közé kerültünk az elmaradt amerikai segítség nélkül is. A Testvér Szövetség panziója az Anyaházban egyre jobban fejlődött, Etelka testvér tett még hozzá új szobákat, és ezzel új lehetőségeket szerzett. Aztán később létesült a konzervüzem, nem is tudom, hogy győztünk ennyi munkát aránylag oly kevesen. Hiszen mindinkább fejlődtek a vidéki letelepedések, mindig több és több ember kellett oda is. De Pesten is a KLOSZ, DL, Női Tábor, Testvér Szövetség, a folytonos rendezések. Megfeszítve dolgoztunk. Ez a munkatempó az első, 1914-es, 1918-as időkre emlékeztetett. A legnagyobb dolog mégis az volt, hogy helyre állt a belső béke és harmónia, egységben forrtunk össze.
Megvolt az anyaházi noviciátus, gondoskodni kellett testvérnyaralóról. Margit testvér hegyet akart, bejárta a Bükköt, Mátrát, de nem talált megfelelőt, mindig még magasabbra vágyott. Ekkor jött Póly anya sürgönye, hogy nézzem meg a Hutákat (Mátraszentimre). 1937. őszén Natália testvérrel elmentünk megkeresni Mátraszentimrét, mert azt még senki nem tudta, hogy hol van. Egy alkalmi autóval felvittek Galyára, ahol még akkor keresték a mérnökök a vizet, forrásokat, és akkor kezdtek parcellázni. Ott kellett töltenünk egy éjszakát a turista szállóban. Gyertyaláng mellett a mérnökök rábeszéltek, hogy ott vegyünk telket, ők tudnak vizet adni a Mátrában. El voltunk ragadtatva az ezer méter magasságtól, gyönyörű erdőktől. Mindenáron ott szerettünk volna építkezni. De folytattuk utunkat Imrére, ahová még nem vezetett út, csak úgy nekivágtunk, és a plébános fölvitt a mostani három falu templomának helyére. Persze ennek még nyoma sem volt. Azt mondta, hogy ott eladó két hold föld, építsünk lelki gyakorlatos házat. Posta nem volt, közlekedés nem volt, hetenként egyszer a hentes Pásztóról szekérrel jött fel, és hozta a postát. Piszkos, elhanyagolt falut találtunk, hallani sem akartam róla. Visszamentünk Galyára, és onnan telefonon kerestünk egy autót. A Honvéd üdülőből kaptunk is, ez elvitt Mátraházára, ott már volt autóbusz közlekedés is. A pénzt a Testvér Szövetség biztosította, nem lett volna semmi akadálya a házhely megvételének, de az egri érsekség akkori igazgatója elutasított, mondván, hogy nem való nekünk az a drága hely, mert ő Galyából szanálni akarja az egész érsekséget. Persze ez nem sikerült, és így mi minden lehetőség nélkül voltunk.
Ekkor jött nekem az a gondolatom, miután ismételten jártam Ausztriában nyaralni, hogy ott annyival olcsóbb a nyaralási lehetőség mint itthon, vegyünk ott nyaralót. Pista bácsi hallani sem akart róla, mert mi lesz, ha kitör a háború. Erre én teljes prófétálással naivul mondtam, hogy akkor úgyis Ausztriával megyünk. De én azt úgy képzeltem, hogy helyreáll a monarchia. A többi már le van írva a Testvérben, hogy hogyan született meg szinte mesemódra Mönichkirchen. Ez volt nekem az egyik legszebb munkám, és vágyam beteljesülése. A Szent István üdülő Pista bácsi gyűjtéséből lett a testvérek nyaralója, és engedélyt kaptunk az Ausztriában való letelepedésre. Margit testvér úgy remélte, hogy Burgenlandból magyar hivatásokat kapunk. Először béreltük a Hőfer villát, és ott csoportokban minden testvér megfordult a kerületből. Olcsón lehetett átutazni, mert a határhoz közel volt, és olcsón tudtuk megoldani az étkezést. Gyönyörű közös nyaralásunk volt. Aztán megvette a Testvér Szövetség a másik villát két emelettel, 14 szobával, vízvezetékkel, fürdőszobával, amelynek egyik részét kiadhattuk, a másikban mi nyaralhattunk. Akkor úgyszólván hetenként átjártam berendezni, felszerelni, bútort csináltatni, és 1937. karácsonyán Mechtild testvérrel megnyitottuk a kis panziót. Mindjárt meg is telt pesti vendégekkel, majd jöttek barátaink: a pannonhalmi főapát, Nusi néni, Havel Elza, Eckermann Mariska, de előzőleg mindig egy-egy összetartozó társaság jött Budapestről, úgy hogy rendkívül kellemes volt az ottlét. Én folyton ide-oda utaztam, mert még nem volt állandó vezetője a háznak. Az egyetlen osztrák testvér, Anasztázia még noviciátusban volt. Hol Róza Katalin, hol Filotea testvér ment oda átmenetileg. Ami időt ott töltöttem a télen, azt parányi kis fűtetlen kamrában töltöttem, mert a többi helyiséget kiadtam, hogy fedezhessük a berendezést. És ekkor jött el az 1938-as Hitler-megszállás. Ezzel Mönichkirchen sorsa egészen megváltozott.
De itthon annál erősebben folyt a munka, hiszen ez már a szentév volt, és mi készültünk az Eucharisztikus Kongresszusra, aminél szebbet sem előtte, de főleg azóta nem élt meg a magyar katolicizmus, Társaságunk sem. Gyönyörűen készültünk rá és éltük át. Anyaházunk vendégfogadóvá lett, a testvérek a szuterénbe, garázsba költöztek, a szobákat mind átadtuk a külföldi vendégeknek. Akkor voltak nálunk a Grálok, amerikaiak, lengyelek, a Los Angeles-i püspök. Póly anyánál laktak, a püspök ott misézett, Alice testvér főzött, tolmácsolt. A sacramentoi püspök Nusi néninél lakott. Akkor jött az a gyönyörű fogadás a megnyitó után az Anyaházban. Mikes püspök úr és Mészáros prelátus úr nevünkben fogadták a vendégeket. Akkor mondta a Los Angeles-i érsek, hogy azt a szellemet akarja az ő nővérei közt is, ami az Anyaházban van. Utána a Gundel rendezte büfé volt, maga Gundelné vezette. Soha olyan előkelő nem volt az Anyaházunk, mint akkor. Reggel megszámlálhatatlan szentmisék az Anyaházban, oltárokat állítottunk fel, külföldi kispapokat ott áldoztattak, rengeteg külföldi kereste fel a Társaságot. Nagy hatással volt rám Pacelli bíboros megjelenése, csodálatos, varázsos egyénisége. Boldoggá tett bennünket, hogy a mi monstranciánkban vitte végig az Oltáriszentséget az Andrássy úton a Hősök teréig. Ezt költőileg örökítette meg Sík tanár úr a monstrancia talpazatába bevésve. Akkor jöhettek el hozzánk az erdélyiek nagy számban, és Gödöllőn laktak egy munkatársunk házában. Eljöttek a felvidékiek, és az amerikaiak közül ketten. Amikor végigvonultunk a zászlónk mögött, amely mellett a két magas amerikai testvér haladt, felemelő érzés fogott el valamennyiünket. Az erdélyieknek azonnal vissza kellett utazniuk, mert csak három napi engedélyt kaptak. Kezdődött a Szent István ünnepség, de Románia az azon való részvételüket nem engedte meg. Milyen gyönyörű volt az is! Megint Pacelli bíboros haladt a Szent István ereklye mögött. Aztán az aranyvonat országjárása, mindez olyan, mintha mesét mondanék. Ez volt a mienk.
Ezalatt Margit testvér, aki annyira ragaszkodott mindig a pünkösdi lelki gyakorlathoz, Paula testvért leküldte Szegvárra, hogy készítse elő az új- és örökfogadalmasokat. Pünkösdre Margit testvér is lement az amerikaiakkal, és vitt magával amerikai vendégeket is. Ekkor jöttek vissza az én megdöbbenésemre a Los angelesiek azzal, hogy Alice testvér noviciátusa nem a Margit testvér szelleme. „Te nem ezt tanítottad nekünk" - mondta Ignácia, akit én vezettem be a Társaság szellemébe. Ő megtanulta Margit testvér szellemét, és számon kérte tőlem. Meg voltam döbbenve, mert én is láttam, Paula testvér is, és tehetetlenek voltunk. Ez újabb szenvedésünk forrása lett.
Ismét azt kell mondanom, hogy megint kifelejtettem esztendők munkáját. Úgy fáj nekem ez az előre tudott feledékenységem, hogy régi, kitűnő emlékezetem megrokkant. Erre a kihagyott időre esik a Pro Domo, amely eredetileg városszéli telep akart lenni Budapesten. A fővárosnak annyira megtetszett a gondolat, hogy ő valósította meg. Istenem, hány gondolatát valósították meg mások! Margit testvér erre a Szentlélek templom anyagi ügyeit intézte a Pro Domo neve alatt, s ezt annál is inkább így kellett tennie, mert a Szentlélek Szövetségnek nem volt birtoklási joga. Így már a Pro Domo nevén vette meg a remetekertvárosi második nagy házat a Szentlélek templomra gyűjtött pénzéből, abban a reményben, hogy így az inflációtól a pénzt megmenti. Hát ez sikerült is. A házat Klára. Azután Róza Katalin testvér nagyobbította, két emeletesre húzta, lelki gyakorlatos ház lett, majd a Pro Domo neve alatt panzió, és később, mikor Szegvár megszűnt, az első éves jelöltek nevelőotthona lett. Szép volt az a ház, és az egész Remetekertváros. Már akkor Bozsik prépost foglalkozott a nagy Szentlélek templom felépítésével. Ezt először ennek a háznak telkén akarták felépíteni, de aztán egy sokkal nagyobb, gyönyörű telket vettek meg, és - megint Margit testvér elgondolása, hogy a halottak építsék - kriptahelyeket adtak el. Munkatársaink sorban meg is vették maguknak a kriptahelyet. Később azután, de ez már 1939-ben történt, a Pro Domo megvette az Ulászló úti házat is, sőt, átvette a Báthori László utca 10. alatt levő házat is, így a Szentlélek templom pénze három házba volt befektetve, ami jövedelmezett.
Az imádkozó ág első „vállalkozása" volt a ravatali imádság létesítése. Erzsébet testvérnek igen nagy devóciója volt mindig a szegény lelkek iránt, hiszen ez indította meg a Léleknapi gyűjtést is, amelyet ő annakidején, 1924-ben olyan sikerrel szervezett meg. Most a ravatali imádság Apponyi ravatalánál éjjel-nappal való váltással kezdődött. A Parlament kupolacsarnokában álló ravatal körül a testvérek kettesével imádkoztak, egymást félóránként váltva. Ki se jöttek a Parlamentből. Olyan méltó volt ez kezdetnek, nemcsak azért, mert a legnagyobb emberünket vettük körül imádsággal, hanem mert érezhető volt a ravatalnál az is, hogy akiért imádkozunk, az már az üdvösség honába költözött. Ritkán élhette annyira át ezt az ember egy ravatalnál.
Aztán folytatódott, és maga a temetkezési vállalat bevette munkái közé, és később már idegeneknél is imádkoztunk. Volt, hogy a Kerepesi temetőben éjjeli imádságot is kértek. Ezt Paula testvér kezdte meg, és elmondta, milyen nagy élménye volt, hogy éjszaka együtt volt a legnagyobb szellemekkel, akik a Kerepesi temetőben nyugodtak. Erzsébet testvér úgy szerette volna, hogyha külön nagy köpenyt viseltek volna testvéreink, szürkében azt, ami a testőröknek volt fehérben, de hála Istennek, ezt a nagy befektetést sikerült elkerülnünk. Erzsébet testvér mindig csak nagyban tudott dolgozni.
Másik szép munka volt az angol diáklányok tanulmányi kirándulása Budapesten. Ez akkor egészen új volt Magyarországon. Mechtild testvér hónapokat töltött Londonban ennek megszervezésére, és egy vonatnyi 10-18 éves középiskolás leányt hozott Pestre. Olyan nagy dolognak tartotta a Kultuszminisztérium, hogy azoknak az intézeteknek, ahol el voltak szállásolva, meghosszabbította a húsvéti szünetét. Ilyen volt a Sacré Coeur, a budai Margit Intézet. A tankerületi főigazgatónő, aki az angol Kultuszminisztérium részéről a vezető volt, azt mondta, hogy ilyen intézet, mint a Margit Intézet, egész Európában nincs. A Collegium Marianumban is el voltak helyezve, mindenütt egy angolul tudó testvér volt velük, és a nővérek közül is az angolul tudók. Nagy feltűnést keltettek Budapesten gyönyörű magatartásukkal, igénytelenségükkel, meglepetés volt. A búcsúzáskor mondtam ezt a főigazgatónőnek, azt felelte, az angol lányok jól vannak nevelve. Már gyakorlatunk volt ebben, hiszen évekkel ezelőtt már hoztunk Bajorországból és Ausztriából leányiskolásokat. Akkor Márffy Károllyal dolgoztunk erősen, aki régi munkatársunk volt, és éveken át idegenforgalmi irodát vezetett külföldön. Számomra felejthetetlenek voltak ezek a hajóutak Bécsbe, amikor külön hajókon jöttek az utasok. Mi felmentünk Hédivel Bécsig a hajóval, és onnan Pestig háziipari kiállítást rendeztünk a hajón, és a hosszú úton az idegenek vásároltak. Mindig volt egy fél napunk Bécsben, amikor gyönyörködhettünk a város szépségében. Szép volt mindig a hajóút felfelé a Dunán, amikor egyedül mentünk a személyzettel. 1938. március 15-én a németek Ausztriába való bejövetelével ez is megszűnt, mint annyi minden. Megszűnt az a gyönyörű nyaralás is, amely évről évre Póly anya jóvoltából jutott nekünk. Lofer, Admond, Bad Gastein, Hof Gastein és Salzburg, ami nekünk a szépségeken felül Nonnberg barátságát is jelentette. Külön csodálatos világ volt az, amelyet megismertünk az 1400 éves bencés kolostorban. Hiszen a Testvér minden száma éveken át hozott onnan cikket Frau Raffaellától, Nonnbergi források címen. Úgy tekintettük, mint lelkünknek ősi anyai házát. Először Auguszta testvér töltött ott hosszú időt, azután Paula, Natália, Hédi, én, Margit testvér rövidebb időt, de mindegyikünkre óriási hatással volt az a csodálatos világ középkori eredetével, belenőve a legújabb korba, ahol az apátság az örökös klauzúrája mellett olyan modern tudott lenni (a modern szót 1936-37-re értem), hogy az osztrák császárpártiaknak helyet adtak gyűlésük megtartására, és a rács mögött maguk a nővérek is hallgathatták. Ez az ő tradíciójuknak megfelelt, és egy darab volt a régi cluny szellemből, amely a közélet szolgálatára tartotta a bencés rendet. Amikor Hitler Ausztria elfoglalása után ott is feloszlatta a szerzetesrendet, és felszólították őket, hogy 48 óra alatt hagyják el a kolostort, a 100 tagú kolostor apátnője azt válaszolta: Mi innen nem költözhetünk ki 48 óra alatt, mert mi 1400 év óta itt lakunk. Erre még a nemzeti szocialisták is meghátráltak. Bár majdnem éhínséggel küzdöttek, de nem kellett elhagyniuk a csodálatos kolostort. A Társaságnak máig anyái. Imádkoznak értünk, és bennünk látják a bencés rend legfiatalabb hajtását. Ott ismerkedtünk meg mélyebben a bencés szellemmel. Auguszta testvér úgy fejezte ki magát, hogy a bencés szellemet mindegyikünknek külön kellett felfedeznie, magáévá tennie, és így adni tovább a Társaságnak.
Most más. Hadd másoljunk itt ki egy kis felszólalást azzal kapcsolatban, hogy a Nőegyesületek Országos Szövetsége Rosenberg Auguszta emlékérmet alapított, amelyet mindig a legkiválóbb szociális munkás kapott meg. Az elsőt 1936-ban nem egy embernek adták, hanem a Szociális Testvérek Társaságának. Margit testvér távollétében én vettem át a kitüntetést, az alábbi felszólalással.
„Távollevő főnöknőnk helyett hálás köszönettel és megilletődve veszem át a SZTT-nak odaítélt jutalmat. Mélyen érint bennünket, hogy a vezetőség, dacára szerény képesságeinknek, semmitmondó szürkeségünknek, mégis Társaságunknak ítélte oda a Rosenberg A. alapítvány első jutalomdíját, mert ebben azt látjuk, hogy felismerték és elismerték annak a szolgálatnak jelentőségét, mely sok kis életnek egy nagy célra való odaadásában rejlik. Talán nem szerénytelen hasonlat arra gondolni ma, amikor a névtelen katona sírját koszorúzzák meg, hogy itt is a nőmozgalom névtelen közkatonáit jutalmazzák, akik maradék nélkül tették rá életáldozatukat az ügy szolgálatára. Köszönjük, hogy ezzel erősítették bennünk a cél elérésébe vetett hitünket. De nekünk ez a jutalmazás nem csak elismerés és erőforrás, hanem kötelezettséget és felelősséget is jelent. Két évvel ezelőtt, amikor az alapítvány tétetett, főnöknőnk felszólalásában úgy ünnepelte Rosenberg Augusztát, mint a meg nem alkuvás és elvhűség emberét. Kötelességünknek tartjuk, hogy szerény kereteink között ugyanazt az elvhűséget és meg nem alkuvást képviseljük mi is, hogy tiszteljük a magyar nőmozgalom előttünk felmagasló úttörőit, és ápoljuk annak tradícióit."
Régen írtam Amerikáról, pedig a szívem egy darabja ott maradt. Aggódó szeretettel és sok imádsággal voltam lélekben az ottani testvérekkel, számon tartottam, hogy köztünk és Los Angeles között 9 óra zóna különbség van, s mikor reggel fölkeltünk, búcsúztam tőlük: „Jó éjszakát Los angelesiek!" Sokszor gondoltam, hogy úgy vagyunk, mint a nagy rendek éjjel-nappali szentségimádása, hogy a Társaság felváltva szolgálja közös ügyünket, és az emberek örök és földi boldogságát. Szépen fejlődött Kalifornia, hiszen mikor eljöttem, már azt mondta a püspöki vikárius, legnagyobb jótevőnk, hogy az egyházmegye első lelkigyakorlatos házának megalapításával első szerzete lettünk egyházmegyéjének. A kezdet szegénységből, a sok adományból mindinkább gyarapodott anyagilag, de egyben munkailag is. A kezdeti egyházközségi munkát egyre jobban tágították. Friderika testvér sorba küldte szociális főiskolára, majd egyetemre a fiatal testvéreket. Többen tanultak Washingtonban a szociális egyetemen úgy, hogy amikor 1937-ben Shvoy püspök úr kiment Amerikába, hogy meghívja a budapesti Eucharisztikus Kongresszusra az amerikaiakat, a washingtoni szociális egyetem rektora gratulált neki ahhoz, hogy a növendékei révén megismert magyar származású SZTT a legmodernebb szerzete az egyháznak. Ezt Shvoy püspök úr Klára és Hedvig testvéreknek mondta el New Yorkban. Nemsokára megnyílt Sacramentóban, Kalifornia fővárosában, a testvérek vezetésével egy settlement (egy szociális központ, ahol munkás és értelmiségi fiatal együtt van). Kanadában Mária testvér, aki szintén a washingtoni szociális egyetemen tanult, átment keletre, és megkezdte Montreálban a magyarok szervezését. Igen nagy nehézségek árán sikerült magyar papot szereznie, magyar templomot építtetnie. Buffalo nagyon hiányzott. Hedvig testvér akkor Passaicon dolgozott magyar egyházközségben, de még megvolt Auriesville kegyhely. Sajnos a jezsuiták a probációs ház odavitelével maguk látták el a kegyhely gondozását. Nagy remény vált ezzel semmivé. Ez lett volna Amerika keleti részén az annyira kívánatos központ, és innen lehetett volna remélni a fejlődést. Ekkor már Amerikában a gazdasági válság nagyon éreztette hatását.
De éreztük ezt itthon is, mert hiszen elmaradt az annyira szükséges amerikai segítség, és mindinkább a magunk munkájára voltunk utalva. A testvérek munkaviszonyán kívül, amely mindig megélhetésünk alapját képezte, a Testvér Szövetség üzemei, a háziipar, a panzió, majd később a konzervüzem tették lehetővé a megélhetést.
Legtöbb munka a DL mozgalomban volt. Egymás után nyíltak meg az otthonok, igen sok egyesület, a Központi Iroda a Rákóczi út 4. sz. alatt, sok munkatárs csatlakozott hozzánk, vezetőképző kurzusokat tartottunk. A testvérek eljutottak Belgiumba, Párizsba, s nagyon szoros kapcsolatba kerültek a Jocist mozgalommal. Nagy eredmény volt, amikor Korányi Sarolta örökségéből és egyéb adományokból megvehették a Jankovich telepi Sarolta üdülőt.
Prelátus atyánk a testvéreket bízta meg az egyházközségi gyermeküdültetéssel Budapesten, majd 1937-ben az egyházközségek zamárdi gyermeküdülőjének vezetését vette át Erzsébet testvér. Szokott energiájával, nagyszerű elgondolásaival széppé fejlesztette. Minden évben a javára rendezett művészi hangverseny maradandó élményt jelentett. Pár évvel ezelőtt a Zeneakadémián a portás azzal mutatott be engem a feleségének az egyik hangversenyen, hogy „ők azok, akik azokat a nagy hangversenyeket rendezték."
A legnagyobb esemény magyarországi munkánkban az 1937/38-as tanévben megnyílt Szociális Képző volt. Margit testvér életrajzában írom, hogy ő már 1914-ben sürgette a munkatársak szociális képzését, és még ugyanazon munkaévben megkezdte a szociális iskolát, heti két délutánon. De ez már más volt. Most nem önkéntes munkatársak néhány órai előadásának meghallgatásából állt az iskola, hanem képzett szociális munkásokat akart a szociális munkatéren biztosítani. A dolgok összejátszása folytán a Felvidék visszacsatolásakor megkezdett „Magyar a magyarért" mozgalom munkaterületet adott a Szociális Képzőt végzetteknek.
Szombathelyen ekkor vettük át a Török-Lakner féle alapítványt. Itt nagyon kicsiben tudtuk elkezdeni a munkát. Menhelyi leányok gazdasági kiképzése volt a célja. A testvérek nagy áldozatossággal és szépen dolgoztak, szerették is munkájukat, amíg lehetett, 1950-ig. Az akkori püspök, Grősz József igen nagy szeretettel látott bennünket.
Folytatni akartuk a londoni középiskolások magyarországi látogatásának intézését. Natália testvér ki is ment újra Londonba, hogy előkészítse az utat, de közbejött Hitler Ausztriába való bevonulása, s ez ennek az akciónak is véget vetett.
Nem említettem még meg, hogy Kassa és Komárom visszacsatolásakor Margit testvér kívánságára Pozsonypüspökit fönntartottuk, hogy ne jöjjünk ki Szlovákiából. Helga testvérre hárult az a lelkileg nehéz feladat, hogy amikor mindenki ujjongott Kassán, Komáromban, ahol eddig mint főnöknő dolgozott, felült a vonatra, és engedelmesen visszautazott a visszamaradt Szlovákiába. Ugyanez ismétlődött meg később, amikor Észak-Erdély visszacsatolása után úgy gondolták, hogy nincs miért Bukarestben maradni testvéreknek. Margit testvér azt gondolta, hogy ha egyszer kijövünk a Regátból, nem mehetünk vissza Romániába. Ez világosan állt előtte, aki izzó magyarsága mellett Társaságunk nemzetközi, sőt, mint ő mondta, fajközi jellegét mindig hangoztatta. Ott is maradt, sőt, úgy kívánta, hogy Auguszta testvér ne tegye le román állampolgárságát, noha akkor pesti házfőnök volt.
Saját élményeim közül az egyik legszebb, de mindenesetre a legutolsó szép emlékem londoni utazásom az Országos Iparművészeti Társulat megbízásából. Ez egyben utolsó külföldi utam. Gyönyörű volt az eredménye erkölcsileg is, anyagilag is. Ekkor választottak meg távollétemben az akkor megalakult Háziipari Kiviteli Szövetkezet igazgatósági tagjának. Később alelnöke lettem. Ekkor már legfőbb munkám a háziipar lett. Az amerikai gazdasági élet mélypontja után, amikor olyan nehezen tudtam átkapcsolódni, megint csak Paula testvér gondolata volt az európai exportra való áttérés, ebben értük el a legnagyobb eredményt. Hogy milyen óriási része volt ebben Hédi mamának, Erberné Tildának, azt nem lehet leírni. Elismerten az ország legszebb munkáit szállítottuk. Azt mondták, hogy az Iparügyi Minisztérium Háziipari Osztálya tudja, hogy ez a legszebb munka Magyarországon, de már külföldön is így tartottak számon. Ezen eredmények alapján kerültem ki Londonba. Életem egyik legnehezebb feladatát kellett elvégeznem, de olyan kárpótlást kaptam abban a csodálatos világban, amelyet ott megismertem kevés szabadidőmben, hogy életem legszebb emlékei között őrzöm. Akkor kerültem össze legmelegebben Steffanits Máriával, aki tökéletes angol tudásával kisegítette az én fogyatékos és hibás angol tudásomat. Amikor ő kiszállt nagyszombaton a Viktória állomáson, egyszerre úgy éreztem, hogy talaj van a talpam alatt. Remekül dolgozott velem. Pedig közben nagy megpróbáltatásaim is voltak. Kétszer lopták el a kiállításon a táskámat, nemcsak pénzemmel, hanem útlevelemmel, ajánló leveleimmel, a háznak a biztonsági kulcsával együtt, amelyben laktam. Jellemző az angol mentalitásra, hogy az útlevelet megkaptam, bedobták a postaládába, és a posta a magyar követségre küldte, ott aztán a kezembe adták. Amikor pedig új zárat akartam tétetni a Grálok kapujára, ahol vendég voltam, nem engedték, hogy az olyan drága, és a kulcsot úgysem használják fel, csak a pénz kell a tolvajnak. Angol hidegvér. Itt kerültem össze és ismerkedtem meg a Grálokkal. A központi klubházukban laktam, de kivittek a noviciátusba is, s ott láttam a teljesen visszavonult életüket. Minden dolgozó minden hónapban egy napot, minden évben egy hónapot benn tölt, és minden hatodik évet egészében benn tölti. Akkor a divatos, gyönyörű ruháik helyett hosszú fehér ruhát, fehér fátyolt és szandált vesznek föl. A fátyol a szemüket is takarja. Hála Istennek nem kellett velük étkeznem, mert a földön ültek egy kis párnán, keleti módra, egészen alacsony asztalnál. Akkor a názáreti asszonyok voltak, ami az ő eredeti nevük volt. Angliában vették fel a „Ladies os the Grail" nevet a mozgalomról. Ma már így ismeri őket az egész világ. Eredetileg Hágában alapította őket egy jezsuita. Hamarosan ketté szakadtak. A bethániai asszonyok zárt intézetekben dolgoztak, a názáreti asszonyok szabad karitatív-szociális munkát végeztek. Naggyá az angol nyelvterületen lettek, éppen úgy otthon vannak Ausztráliában mint Amerikában, de Egyiptomban is. Bel- és kültagjaik vannak. Angliában akkor is a leányifjúsági mozgalmat vezették, de minden országban ott dolgoznak, ahol szükség van rájuk, karitatív-szociális vonalon. Egyikünk Egyiptomban találkozott velük. Az 1938-as Eucharisztikus Kongresszuson a mi vendégeink voltak. Nekem nagyon nyugodt, jó otthont adtak Londonban, szép központi klubházukban, mindennapi szentmisével a kápolnában. Milyen szívesen gondolok rájuk! És milyen szívesen gondolok vissza Londonra! Mikor megálltam a Mansion House előtt, ahol a City polgármestere lakik, és velem szemben volt a Bank of England, azt mondtam Máriának: "Most állunk a világ központjában." Harminc évvel ezelőtt Anglia még világbirodalom volt. Amikor a gárda-váltást láttam a Buckingham palota előtt, a könnyeim folytak, tudván, hogy háborúra készülünk ellenük, és azt sirattam előre, hogy mi kis nép ilyen nagyhatalommal szállunk szembe. Kis szabadidőmben sok szépet és nagyot láttam, és azzal jöttem el Londonból, hogy szeptemberben visszamegyek, mert egy ottani importőr Pesten járva annyi háziipari terméket vitt magával, hogy ott kibérelt egy egész emeletet bemutató terem céljára, és engem kértek meg annak berendezésével. Biztos voltam, hogy visszamegyek. Még a betétkönyvemet is ott hagytam a bankban csekély összeggel. De kitört a háború.
Virginia Los Angelesből 1938. Nyarától nálunk volt, nagyon-nagyon szerettük mindnyájan. Ezen a pünkösdön lettem ezüstfogadalmas, hiszen ezért kellett hazasietnem a kiállítás bezárásakor a szegvári lelkigyakorlatra. Nagy élmény volt nekem az ezüstfogadalom. Mikor Margit testvér ujjamra húzta az ezüst gyűrűt, amelybe ezt a feliratot kértem: „Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!" - ezt éreztem és mondtam: „Last call (utolsó hívás). Ezt mondja az étkezőkocsi vezetője végigcsöngetve a vonaton a harmadik turnusra. Akkor igazán azt hittem, hogy ez már az utolsó hívás, hiszen Margit testvér annyira mondta, és én is azt éreztem, hogy nekem már igazán ajándék az élet. Azóta ebben a tudatban élek, különösen, mióta áldott emlékű nővérem végrendeletképpen azt mondta nekem: „Neked élned kell, mert te vagy az utolsó a régiek közül, és tartanod kell a gyökereket."
Most aztán kitört a háború. Bár nem tudtuk, hogy mi fog következni, de nem úgy voltunk, mint 1914-ben, amikor azt hittük, hogy hat hét alatt befejeződik győzelmesen a háború. Csupa aggodalom és szomorúság voltunk, hiszen már ismertük a nemzeti szocializmus gyilkos gondolatait, láttuk, mint sodródunk jobban és jobban abba a szerencsétlen irányba, ha nem is sejtettük azt a rettenetes pusztulást és tömeggyilkolást, ami következett, mégis, előre láttuk a megpróbáltatásokat. Első dolog volt a segítés. Először jöttek a lengyel menekültek. Házainkat megnyitottuk, a szociális iskola internátusába betelepítettük őket. A papot befogadtuk az Anyaházba. Minden vasárnap nálunk volt a lengyel szentmise. Hogy külön áldozat is legyen, Margit testvér úgy akarta, hogy az Anyaházban - ott még igen jó ellátás volt - minden héten két este csak kukoricakását együnk mindnyájan, és a vacsora összegét adjuk a menekülteknek. A lengyel menekültek sírva énekelték vasárnapi miséjükön Himnuszukat, mialatt a szomszéd villában a német katonai attasé székelt. Voltak, akik mindvégig nálunk maradtak.
Ezután következett Erdély visszacsatolásának az öröme. Leírhatatlan, hogy ez mit jelentett társulati szempontból. Paula testvér úgy írta nekik, hogy az Anyaház tágra nyitotta kapuit. El is jöttek valamennyien, akik még nem voltak, vagy akiket nagyon régen láttunk. Az 1941-es közös közgyűlést a gyönyörű kolozsvári központi házban tartottuk, egyben megünnepelhettük Auguszta testvér ezüstfogadalmát. Az előző évben itthon Paula testvérét ünnepeltük. Akkor mondta Margit testvér neki: „Te vagy a szociális testvér." De akkor még nem voltunk benne a háborúban, akkor még titkon reméltük, hogy talán megtarthatjuk semlegességünket. Annál jobban együtt éreztünk a finnekkel, belgákkal, norvégekkel, franciákkal. Borzasztó volt az a német villámháború.
Ezzel együtt nagy nyomás volt, ami itthon ránk nehezedett. A lengyel menekültek után jöttek a szlovákiai zsidó menekültek. Ott már akkor gettóba kerültek a zsidók, és ez váltotta ki Margit testvér későbbi, 1943-as római utazását, amelyről később fogok írni.
Visszatérve Erdélyre, gyönyörű munka folyt. Legfőképpen a Kaláka, az erdélyi lányok összejövetelei, amelyek Budapesten is folytak. Heléna testvér egészen felköltözött Budapestre, hogy a nagy számban idejött székely leányokat gondozza. Szerepeltek is, és előadták a művelődési házban az „1000 székely leány napját", majd a gyermekeket hozták fel, és akkor a kormányzat is igen nagy áldozatot hozott Erdélyért. Hiszen az ország szemefénye és kedvence mindig Erdély volt.
Megrázott mindnyájunkat Teleki Pál halála, és a szörnyű hadüzenet. Tudtuk, hogy hazánk sírját ássa. Elmondhatatlanul küzdöttünk, Margit testvérrel az élünkön, hogy elsősorban belül tartsuk meg a keresztény szellemet, amellyel annyira ellenkezett a fasizmus minden fajtája. Margit testvér életrajzában leírom azt a küzdelmet, ahogy mindent elkövetett, hogy szegény hazánkat a szakadékból visszarántsa. Ki emlékszik ma erre, hogy milyen ellenállás volt ez?
Ezzel párhuzamosan a Társaság legszebb munkáját kapta meg, amikor a „Magyar a magyarért" mozgalomban, majd később a Belügyminisztérium családvédelmi osztályán dolgozott. Margit testvér minden mozgatható embert beosztott oda: Ágnes, Helga, Sára, Geraldine, Anitta, Aliz, Filotea, Eleonóra, Mechtild testvéreket, a Szociális Képző növendékei is nagy számban itt dolgoztak. Ez igazán nekünk való munka volt. Hálát adhatunk a jó Istennek, hogy megengedte ezt a gyönyörű munkát végezni a pusztulás közepette.
Közben Virginia 1940. Elején visszautazott Amerikába. Paula testvér vele ment a hajóig, együtt voltak Rómában, és kaptak fogadást a Szentatyánál.
A Szociális Képző virágzott. 1939-ben, közvetlenül a háború kitörése előtt hazajött Slachta Irén, és itt is maradt 1946-ig. Gyönyörűen szervezte meg a szociális képzést. Először kicsiben az Anyaházban kezdtük, aztán kaptunk bérelt lakást a Nürnberg utcában, majd egy villát a Stefánia úton, végül a Thököly út 67. sz. házat, amelyet a Háziipar meg is tudott venni a Társaságnak.
Ebben az időben a Háziipar hihetetlen lendületnek indult. Vagontételekben exportált, és annyira szép volt a munkája, hogy mindenkinek kivívta az elismerését. Akkor nekem is ez volt a legfőbb munkám. Sok örömöm volt benne, és örök hálával emlékezem meg Hédi mamáról, Tildáról, akik hihetetlen odaadással dolgoztak velem. Meglepő volt, hogy milyen általános elismerés kísérte munkánkat.
Nagy gyászunk volt 1941-ben, Pista bácsi halála. Társaságunk legnagyobb anyagi jótevőjét vesztette el benne. Az anyaházi márvány emléktábla örökítette meg rendkívüli képességeivel és odaadással végzett munkáját, aminek köszönhettük anyagi létünk megsegítését. Az ő utolsó gyűjtéséből létesítettük a Budai Eszpresszót, amely egészen az ostromig nagyon szépen működött. Egészen más volt, mint általában az eszpresszók, a falon feszület, csak testvérek, és egyenruhába öltözött lányok szolgáltak fel, akik közösen laktak a testvérekkel. Itt emléket állítok Éber Antalnak, akinek a házában volt az intézmény, ő szerzett lakást is ugyanabban a házban. Anyagilag is, erkölcsileg is szép munka volt. Híre volt, hogy a legjobb kávét adják egész Budapesten, a tésztáiért sorba álltak az emberek, kerthelyiségét még nyáron is 9 órakor zártuk. Válogatott és nagyon szolid közönség kereste fel. Amikor a feszületet feltettem, még Póly anya is azt mondta: „Nem merem tenni, az emberek félni fognak ide járni." Az ellenkezője történt. Mindenki érezte azt a más világot, ami abban a két helyiségben volt, valóságos lelki éghajlat uralkodott. Hogy kínlódtunk az elején! Az én ügyetlenségemmel tanítottuk be a kávéfőzést a többieknek, mert először nem volt, aki csinálja. Itt mondta Éber, aki Pista bácsi halála után gazdasági tanácsadónk lett, nekem pedig szívbéli jó barátom, hogy „kell valaminek lenni abban, amit Margit testvér mond...nincs emberük, nincs pénzük, nem értenek hozzá, és a dolgok mennek." Igen, kell abban lenni valaminek, amit Margit testvér mond: ha az embert az engedelmesség vezeti, akkor lehetetlennek látszó dolgok is sikerülnek. Egész életemben ezt tapasztaltam. Frida úgy mondta, hogy nekünk Margit testvér mellett lábujjhegyen kell járnunk, vagyis nagyobbaknak kell lennünk, mint vagyunk. Ugyancsak Frida mondta, hogy Margit testvér olyan képességeket hoz ki belőlünk, amelyekről nem tudtuk, hogy bennünk vannak. Olyan jó erre emlékezni! Sohasem képzeltem, hogy én, aki tanárnak indultam, szociális munkás leszek, gazdasági vezető emberként kell működnöm, és mint ilyent ismernek már később, akik nem emlékeztek fiatalkori előadásaimra, szervezéseimre, hajlamomra. A munkámat ugyanis nem hajlamból tettem, hanem engedelmességből és az ügy szeretetéből, hála Istennek!
Nem lehet továbbmennem anélkül, hogy ne írjam meg azt az egészen személyes szenvedést, amelyet akkor, amikor ilyen erősen dolgoztam, a nemzeti szocializmusnak és az antiszemitizmusnak terjedése jelentett számomra. Minden újabb és újabb törvény gyötrelmet okozott, bár személyemben nem érintett, de együttérzésemben annál inkább. A sok állás nélkül maradt ember, a munkaszolgálatosok, a megalázottság, és ami a legfájóbb, az egyháziaknak erősen kifejlődött antiszemitizmusa, ami odáig ment, hogy egyes zárdák a közöttük levő nővéreket vagy szerzeteseket szégyellni kezdték. Olyan megvetetteknek kellett magunkat éreznünk, ha kiléptünk a kapun, hogy 1944-ben már úgy éreztem magam, mint egy bélpoklos - így fejeztem ki magam Balanyi piarista barátomnak.
Ez már igazán csak a kapun kívül volt. Margit testvérnek sikerült Társaságunkat olyan tisztán megőrizni ettől a ragálytól, hogy mint ő mondta, élete legnagyobb eredményének tekintette, hogy 1942-ben, mikor az antiszemitizmus az egyháziak között is elterjedt, a testvérek Paula testvért választották meg anyakerületi főnöknőnek. Nagyon nagy dolog volt ez akkor!
De voltak örömeink is! Mindenekelőtt az 1941-es közgyűlés Kolozsvárott, ahol az anyakerület és az erdélyi kerület együtt tartotta lelkigyakorlatát, ünnepelte Auguszta testvér ezüstfogadalmát, és a felejthetetlenül szép közgyűlést. Az újonnan felépült központi ház gyönyörű kápolnájával mindannyiunkat mélyen érintett. Paula testvér mondta Mariannak, hogy „már ezért is érdemes volt élni, hogy a Társaságnak ezt megépítsd." Minden célszerű volt, minden szép volt. Ha csak belenézek a Testvérbe, és olvasom azt a hihetetlenül sokágú munkát, amit a jó Isten megengedett általunk, nem tudok eléggé hálát adni érte. A múltkor írta Lilla Svájcból, ahol egy zárdában nyaralt: „Milyen gyönyörű a vidék, szentmise minden nap van a kápolnában, de nem Szegvár! Mi lett volna belőletek, ha az események nem úgy fordulnak!"
Alig jöttünk vissza Pestre, megkezdődött az 1941-es káptalan. Póly anya zugligeti villájában tartottuk, ahol már kápolnánk is volt, Prelátus úr is közöttünk volt, az erdélyi küldöttek ott laktak, mi pedig kijártunk a házból minden reggel. Nagy fájdalmunkra ezen már az amerikaiak nem vehettek részt. A jelentésüket még el tudták küldeni, mi pedig, hogy mindent megkaphassanak, részletekben adtuk postára, de már így is csak egy része jutott el hozzájuk a részletesen kidolgozott szabályzatnak. Eddig az 1935-ös, ideiglenesen jóváhagyott szabályzat alapján éltünk, most azonban azt mondta az egyházi hatóság, hogy most tegyünk bele mindent, mielőtt a végleges jóváhagyást megkapjuk, és adjuk be jóváhagyásra a részletes szabályzatot is. Bedolgoztuk az amerikaiak indítványait is, heteken át reggeltől estig dolgoztunk a szabályzaton. Ma is úgy találjuk, hogy az 1935-ös forma jobb volt ennél. Sajnos az 1941-es forma nincs a kezünkben, csak az, amin évekig faragott és betoldott Drahos prelátus, amit sehogy sem tudtunk magunkévá tenni, és amelynek a jóváhagyását 7 év múlva kaptuk meg, 1948-ban. Addig folyton küzdöttünk eredeti gondolataink keresztülviteléért, és nem rajtunk múlt, hogy sikertelenül. Nagyon keserves volt nekünk az 1948-as szabályzat, amelyet kénytelenek voltunk elfogadni. Amint mondták, ez már presztizs kérdése az illető prelátusnak, aki ezzel foglalkozott.
A káptalan után még intenzívebben folytattuk az összes kerületekben a munkát. El kell marasztalnom magamat Margit testvér 1941-es indítványának el nem fogadásáért, ami ellen meggyőződéssel küzdöttem, és amit utólag nagyon sajnálok. Margit testvér akkor privát járt a már halálos beteg Főnökasszonyhoz, és utolsó vigasztalásul önmagát valamiképp a Főnökasszony alá akarta helyezni nyilvánosan. A SZMT-nak és a SZTT-nak konföderációt gondolt ki, és azt akarta, hogy annak a Főnökasszony legyen az elnöknője. Az volt az álláspontunk, s ezt különösen a Prelátus úr képviselte, hogy ilyet az Egyház nem ismer. Ez így is volt a II. Vatikáni Zsinatig, amikor nemhogy megengedte, de elő is írta a rokon szervezeteknek ilyen szövetségbe való tömörülését. Ezt senki sem álmodta akkor. Margit testvér megint megelőzte korát. Nagyon szomorú volt, hogy nem fogadtuk el.
Az 1942. esztendőnek nagy és szomorú eseménye volt a Főnökasszony halála. Valóban boldog halál volt. Álmában, észrevétlenül vitte el a jó Isten. Láthatólag minden szenvedés nélkül. Elaludt az Úrban, reggel kihűlve találták úgy, ahogy este lefeküdt. A nagy kápolnában volt felravatalozva. Akkor elmentünk Paula, Sára testvér és én a ravatalhoz, és én egy órán keresztül mondtam neki: "Jobban szerettem a te gondolatodat, mint ahogy te szeretted a magadét." De olyan idegen volt a kápolna, hogy Sára testvér azt mondta: „Ti itt éltetek?" Mire feleltük: „Nem, ebben a társaságban nem éltünk." Egészen idegen volt. Nem tudom megérteni, hogy tudták a nővérek kibírni a sokféle változást. Hiszen nekünk elég volt átélni az első szakaszt, amelyet nagyon szerettünk, amelyről nem tudtuk, hogy az szektás, amelynek valójában köszönhetjük létrejöttünket. Ez volt a Főnökasszony nagy tette, hogy a külföldi szekták ismeretéből egy modern katolikus szerzetet hozott létre. Aztán jött a bencés irányzat, majd a trappista, utána a józan piarista irányzat érvényesült, utána a legszélsőségesebb jezsuita következett, de akkor mi már eljöttünk. Ekkor mondtam utolsó megbeszélésünkkor Főnökanyánknak: „Kedves jó Főnöknő anyám, mi semmi mások nem vagyunk, mint Főnökanyánk 10 év előtti énjének vetülete." Mire azt válaszolta: „Tudod Petrám, ezt úgy szeretem, hogy beléd szeretném csókolni."
Aztán jött az elküldés, a szörnyű támadások, majd a beuroni bencés irányzat, a jezsuita szabályzat és szellem félre tétele, a Szentlélek kultuszának újra felvétele, a kápolnánk Szentlélek templom elnevezése. Mindezek ellenére a Főnökasszony nagy volt, nagy egyéniség, aki csodálatos, varázsos hatással volt mindenkire. Püspök atyára azt mondta, hogy nem az apám, hanem az anyám szeretetével van irántam. Mindenkinek a szívét meg tudta hódítani. Rendkívüli szellemi képességeket adott neki a jó Isten, ő kapta meg az Anyaszentegyházban azt a kegyelmet, hogy elsőnek hozta létre a szabad mozgású szociális szerzetet. Hogy azután a jezsuita hatás alatt kongregációvá lettek, és mind inkább eltávolodtak az eredeti kiindulástól, abban a körülmények nagy szerepet játszottak. Amilyen hatása volt másokra, annyira hatása alatt volt mindig azoknak az embereknek, akiket lelki atyául választott. Paula testvér szerint a jó Isten a Társaságnak két oszlopot adott: a Főnökasszonyt és Margit testvért, és nem rajtunk múlott, hogy ez nem maradt meg mindvégig. Kimondhatatlan fájdalommal, és ugyanakkor nagy hálával gondolok rá. Talán nem hiúság, ha írom, hogy kezdetben engem nagyon szeretett, kiemelt, felemelt. Hálát adok a jó Istennek, hogy nem rontott el mindezekkel. Nagylelkű tudott lenni, ha akart.
Nagyon mélyen érintett bennünket az ő elvesztése, de mi nem akkor vesztettük el, amikor az örökkévalóságba ment, hanem amikor elszakadtunk egymástól. Nekünk öregeknek ez halálunkig fájó seb. Margit testvérnek is az. Valamikor úgy mondtam, hogy senki sem tudja hozzám olyan közel hozni az Úristent, mint ő a tanításaival. Margit testvér az alakulási jegyzőkönyvben kiemelte, hogy mi az ő gondolatait vettük át, hogy ő adott nekünk eddig életlehetőséget. Halála után a Testvérben hosszú megemlékezést írt róla. Mi mindannyian részt vettünk a temetésén. Most már sok mindent másképp lát ő is, de mi is. Én magam is sokkal megértőbb lettem, viszont látom, hogy mennyit szenvedhettek az utolsó időben a nővérek.
Halálhírét Valéria testvér temetésén hallottuk. Valéria testvér nagyon drága testvérünk volt, őt mindenki szerette. Két nap alatt halt meg, miután már hosszan szenvedett, és nem találták meg az okát. A boncoláskor tudták meg, hogy tüdő és agyrákja volt. Nagyon mélyen érintett mindnyájunkat. Amikor én olyan hosszan voltam beteg 1932-33-ban, mikor tíz heti klinikai fekvés után hazajöttem, csak vele kívántam lenni, olyan erő áradt belőle.
A gyászesetek közül hozzám legközelebb eső volt drága anyámnak, Zsuzsanna testvérnek elmenetele, ami a Főnökasszony halála után egy évvel történt. Súlyos rákbeteg volt, nem tudtuk. Mindössze egy hétig feküdt ágyban, és egészen az utolsó időkig iparkodott dolgozni, ámbár olyan gyenge volt, hogy az áldozatos Kornél öltöztette, mosdatta. De amíg bírt, minden reggel lement a kápolnába, és szolgálatot teljesített az irodában. Megrázó volt. Paula testvér Szegváron volt, amikor távollétemben Auguszta testvér feladatta a szent kenetet. Éppen közben érkeztem haza, besiettem szobájába, és utolsó értelmes tekintetét rám vetette. Utána szentáldozást kapott, és hangosan imádkoztam vele. Mindenkiről megemlékezett, még fiatalkori jótevőiről is. Paula testvért interurbán hívtuk haza még aznap estére. Aztán hirtelen szívgyengeségben halt meg. Hetényi utolsó nap kivitte a gyógyintézetbe, vérátömlesztést kapott. Ezzel akarta kérésem ellenére megmenteni, de a szíve nem bírta. Még az éjjel meghalt. Paula testvér volt mellette Ilonával, velem korán reggel közölte Margit testvér, aki szintén bement hozzá, hogy meghalt. Leborultam, és elmondtam az Áldott legyen az Isten-t. Pedig akkor még nem tudtam, hogy mi várt volna reá.
Tartozom azzal, hogy a Testvérből ide tegyem, amit akkor írtam róla.
„Zsuzsanna testvér messziről jött ember. Amikor 1920. Karácsonyán a Főnökasszony a karácsonyfa meggyújtott gyertyáinál szokásos karácsonyi beszédét elmondta, azzal fejezte be, hogy van itt valaki közöttünk, akiről tudom anélkül, hogy mondaná, hogy vágyik közénk. Nem sejtettem, mint ahogy Paula testvér sem gondolta, hogy Zsuzsanna testvérről beszél. Soha nem említette nekünk, amint nem említette a Főnökasszonynak sem, hogy miután évekig velünk dolgozott a Társulatban, és vezette a központi Szegénygondozó Irodát, ezt a vágyat hordozza a lelkében. Én tiltakozó zokogással feleltem a Főnökasszony ezen tervére. Nem tudtam elképzelni, hogy 55 éves édesanyám az akkori, számunkra elképzelhetetlenül nehéz és különös irányzatú csobánkai noviciátust kibírja. Margit testvér szavai szerint megkapta a második tavasz kegyelmét az Úristentől. Nemcsak hogy együtt végezte a nagy önmegtagadásokat, nehéz fizikai és szellemi gyakorlatokat a 18-20 évesekkel, hanem mindegyikük példája volt. Ekkor mondta Margit testvér nekem: „Na te kétszer kettő négy ember, hogy megszégyenít téged az Úristen Zsuzsanna testvérben, az Ő kegyelmével!"
Ezt a belépést megelőzte az a nagy próba, amelyet az hozott számára, hogy 1913-ban én, 1914-ben Paula testvér szó és búcsú nélkül, beleegyezése nélkül hagytuk egyedül, hogy az Úristen biztos és kemény hívását kövessük. Ti, testvérek, csak azt láttátok, hogy milyen jó neki, hogy gyermekeivel együtt szolgálhat az Úristen oltáránál, de nem ismertétek azt a magányosságot és egyedülvalóságot, amelyre az Úristen ilyen nagylelkűen válaszolt. Dolgozott a Missziótársulat szegénygondozói irodájában, a fogházmisszióban, bíróságon, majd az Anyaház konyháján, és végül a házi irodában. Kevesen tudják, hogy életének ez a harmadik szakasza világi értelemben logikátlan befejezője volt az első kettőnek. A második rész az ő családanyai és nagyszabású háziasszonyi életszakasza volt, amelyet csak 34 éves korában kezdett meg. Addig a konyhába se lépett, és akkor lett falusi háziasszony, 7 gyermek anyja, nevelője, és egy nagy falusi ház középpontja és vezetője. A mi gyermekkorunk az elképzelhető legboldogabb volt, az ő anyasága a legnehezebbek közé tartozott. Kétféle családból kétféle nyelv, vallás, két világból született gyermekeknek olyan egységbe fogása, hogy nem éreztük soha, hogy nem egy test és vér vagyunk heten, hogy ő nem mindegyikünknek édesanyja, és hogy mostohaapám nem mindegyikünk édesapja.
Életének első része a diadalok, a híres, a legszebb színésznő élete, akiről úgy beszéltek, hogy a lelke még szebb, a gyönyörű ruhák, a nagyhasábos dicsőítő kritikák, a vastapsok, a tömérdek virág, szalagok és ezüstkoszorúk, a hivatásának érzett magyar kultúra és művészet szolgálata. Egy más világ, amely előttünk ismeretlen, amelyet úgy hagyott ott, hogy társasági életében arra többet vissza sem nézett.
Amikor koporsóba tettük, és kerestem, hogy betegyek ebből a régmúltból valamit a sírba, semmit sem találtam. Az ezüstkoszorúkat különböző egyházi célra felhasználtuk, a Mercedes Szűzanya képrámáját is azzal díszítettük. Mindent odaadott. Amikor régi levelei között az ő kis „zöld ládájában" kerestem csak egy elszáradt babérlevelet a múltból, nem találtam. Azért is írom ezeket, hogy megerősödjünk abban, hogy „aki elhagyja Értem...százannyit, és az örök életet fogja kapni." Úgy érzem, Társaságunk alapfalaiba Zsuzsanna testvér ezt építette bele. Amint az apokrif evangélium mondja a Boldogságos Szűz felajánlásakor Szent Anna szájába adva az örvendező szavakat, amikor áldozatként felment a gyermek az oltár lépcsőjén: „és még csak vissza sem nézett."
1943-ban tartottuk Társaságunk 20 éves évfordulóját. A nyilvános beszámolókon, amikor visszatekintettünk a 20 év eredményeire, hálát adtunk az Isteni Gondviselésnek. Ebből a beszámolóból közöljük Margit testvér írását. Társaságunk szellemi arcképe címmel a Testvér 1943. októberi számában jelent meg.
„Azért jöttünk össze, hogy jótevőinknek, barátainknak, és a magyar társadalomnak beszámoljunk az 1923-ban történt alakulásunktól mostanáig eltelt 20 évről. Ez még nem jubileum, csak megállás a két évtizedes határkőnél, hiszen két évtized az alkotó embert tekintvén egy fél emberöltő.
20 év már történelmi távlat, és így beszámolónkat megkezdhetem annak megemlítésével, hogy mi okozta 1923-ban a Missziótársulat kettéágazását. Ekkor ugyanis a Missziótársulatban váratlan és lényeges változások történtek.
A Társulat
a) munkatér tekintetében kikapcsolta a modern programpontokat (mozgalmak, szociálpolitika, államéleti kör),
b) a szellemet tekintve eltért a bencés alapoktól és a Jézus Társaság felé orientálódott,
c) külső megjelenés és stílus tekintetében inkább szerzetesnői jelleget kívánt kifejezni, mint az eredetileg tervezett világit.
A mi lelkünkbe olyan mélyen vésődött bele a Főnöknő Anyánk által elénk állított első ideál, hogy attól nem tudtunk elszakadni. Akik az eredeti elgondoláshoz ragaszkodtak, azokat a Társulat elküldte, és így alakult meg 35 taggal 1923. május 12-én a Szociális Testvérek Társasága. A kettéágazásnak tehát távolról sem voltak kicsinyes személyes okai, hanem annak átélése, hogy hivatásunk a régi szerzetes lényeg hűséges megőrzése mellett a modern külső világhoz fűz.
Az alakuló jegyzőkönyv erre vonatkozó pontja így szól: „Mondjuk ki, hogy lényegében azon az alapon akarunk állni, melyre Főnöknő Anyánk és Püspök Atyánk a Missziótársulatot eredetileg állította, mint az az első szabályzatunkból kitűnik." Továbbá: „Örökítsük meg, hogy Főnöknő Anyánk gondolatait vettük át, ő adott nekünk eddig hivatásbeli életlehetőséget, miért is mindig hálával és szeretettel fogunk róla megemlékezni, és napi közös imáinkban érte kifejezetten imádkozni."
A jóságos Isten kegyelmének érezzük, hogy nem kell múltunkra önváddal visszagondolnunk, hogy nem önakaratból léptünk külön útra, hanem elküldettünk, nem személyi okokból kellett távoznunk és újrakezdenünk, hanem az eredeti hivatástudat iránti hűségből.
Mielőtt Társaságunk történetének és munkaterületének ismertetésére térnénk, vázlatos képet szeretnénk adni a Társaság benső énjéről. Húsz év nem elegendő idő arra, hogy jellegzetes vonásai a külvilág előtt kirajzolódjanak szellemi arcán. Húsz év még egy ember életében is csak az ifjúság kora, egy társaságnál ez az idő még csak a gyermekkort jelenti.
Társaságunk ősi, bencés alapokon épül. Ennek lényeges kitevői a következők:
A pozitív irányzat, melynek értelmében az Úristen iránt való szeretetből nem hagyja el a világot, hanem behatol oda, hogy kultúráját kereszténységgel áthassa. Európát az V. században Szent Benedek és fiai keresztelték meg. Az európai kultúra bencés kultúra. Van- ennél szebb és alkalmasabb alap egy szervezet részére, mely az újpogány világ újrakereszteléséért végzett szolgálatot tartja hivatásának?
Társadalmi reformokért kívánunk dolgozni. Ez úttörő munkát jelent. Milyen könnyen siklik bele az úttörő a tévedésbe, hogy romokon lehet csak új világot építeni. De Szent Benedek atyánk a paxhoz kapcsolja a reformtörekvéseket. A benedeki paxhoz, a krisztusi békéhez kapcsolódunk mi is. Társaságunk ilyen békés úttörő akar lenni, amely nem romokon gázol keresztül, hanem az evolúció útján halad.
Világjelszóvá lett a Montecassinoból kiinduló „ora et labora" is. Az imádkozva való dolgozás, nehogy a szakadatlan munkában elveszítse magát az, aki másokat menteni akar. Az ima és a munka szellemének összekapcsolása a Társaság felépítése által fejeződik ki. Van a testvéreknek egy osztálya, mely sem szociális, sem gazdasági tevékenységben nem vesz részt, hanem imaéletet él, és így kér áldást a dolgozók munkájára, és emlékezteti őket folytonosan az egy szükségesre, amelyet még a legnemesebb földi célokért sem szabad feláldoznunk.
Programunkban a Szentlélek templom építésére vonatkozó tervben konkretizálódik ez a mottó. Ha megengedi a Gondviselés, akkor onnan fognak azok a kegyelmi életáramok kisugározni, melyek új kegyelmi életet keltenek az emberi társadalomban, és csak az újjáteremtett belső világból nőhetnek ki szolid társadalmi reformok. Ha ez megvalósul, akkor ebben a templomban fogjuk örökimádó szolgálatunkkal az Eucharisztiát körülvenni.
A Társaság felépítettségében kifejeződik az, hogy háborús viharoktól rázkódtatott világban született. Sokféle szerve van életfolytonosságának biztosítására. Az egyenruhás, közösségben élő testvéreken kívül itt vannak a semmi megkülönböztetést sem viselő külső fogadalmasok, akik nem válnak ki világi viszonylataikból, hanem látszólag világiak módjára élnek tovább. Ha - hasonlattal élve - szellemi erőknek sikerül lebombázniuk a Társaság látható derékhadát, akkor bennük, „láthatatlanokban" folytatódik a Társaság élete.
A tagok egyik csoportját képezik a késői hivatásúak, akik bármilyen életkorban kapcsolódhatnak a Társaság életébe.
Vannak kültagok is, akik nem fogadalmasok, hanem - ugyancsak hasonlattal szólva - „unokatestvérei" a testvéreknek.
Munkaprogramunk felöleli az élet egész terét, tehát a karitatív, szociális, valláserkölcsi, népegészségügyi, kulturális, nőmozgalmi és államéleti teret. Ehhez a programhoz mégis azt fűzzük, hogy azokon a területeken dolgozunk inkább, ahol mások kevésbé vagy egyáltalán nem, hiszen rengeteg szociális munkaterület még gazdátlan ugar. Azonkívül olyan centrumokban, melyeknek kihatásai nagyobbak, mint az egyéni karitatív munkáé. Azokon a munkaterületeken, amelyek a társadalomnak még mindig idegenek. Ilyenek a mozgalmi, szociálpolitikai és államéleti munkakörök. A Társaság legjellegzetesebb hivatását ezekben látja, de ezen fejlődési fokig még nem jutott el.
Konkrétan szólva a Társaság tagjai fokozatosan inkább lesznek szervezők, előadók, statisztikusok, írók, közgazdászok, politikusok, és a nemzetközi munka művelői, mint árvaházak, menhelyek, szegényházak vezetői vagy családgondozók. Ezen fejlődési fok felé még csak egyes kikezdésekben haladunk, mint a DL-ben és a Női Táborban.
Könnyen érthető, hogy a megvalósulásban ez következik legkésőbben. Munkáinkat természetük szerint sokszor hasonlítjuk piramishoz, melynek alsó tömbsora a karitatív munka, aztán következnek a szociális, szociálpedagógiai munkák, föl egészen a politikai tevékenységig, mely a piramis záróköve.
Hogy egy társaságnál, mely a krisztusi elvek szerint akar társadalmi reformokért dolgozni, és amely a nincstelenségből indul ki, a közéleti munka még húsz év múlva is csak a kezdet kezdetén áll, az természetes, mert a közéleti munkának nincs tulajdonosa, aki ennek végzésére állásokat ajánlana fel. Akit elvek vezetnek, annak a közéleti munka nem jövedelmi forrás, ellenkezőleg, anyagi áldozatokat tételez fel. De mélyreható előképzettséget is igényel, és hosszan tartó tanulmányokat. Jelöltképzésünkben a teljességhez hiányzik még a három évi előkészítést befejező néhány hónap Rómában, melynek célja az lesz, hogy a testvérek megismerjék az Egyház hasonlíthatatlan erkölcsi tőkéjét. Aki a közélet munkásának készül, annak látnia kell az utat a Colosseumtól a Vatikánig, és át kell élnie, hogy új világ csak igazságból, elvhűségből és áldozatokból születhetik.
Hálásak vagyunk a Gondviselésnek azért, hogy Társaságunkat a jelen idők ilyen előkészület és hozzáértés nélkül is bizonyos értelemben már a közélet tűzvonalába állították. Mert ma, mikor a modern pogányság rohanó árja a krisztusi igazságoknak és jogrendszereknek az alapjait igyekszik aláásni, és csapkodja szennyes hullámaival, mindenki állampolgári, politikai tevékenységet végez, aki előéli a tömegeknek azt a szellemet, melynek megtagadása a jelen földi pokol tüzét meggyújtotta. Aki ma beszél, amikor beszélni kell, aki mint katolikus beszél és cselekszik, mikor szól és tesz, az a társadalmat és az államot alapjaiban támogatja. Ez az a közéleti munka, melyre elsősorban érzünk hivatást, és melynek oly kimondhatatlanul kevés társadalmi munkása van.
Utolsónak említem a Társaság megszervezésében azt, hogy épülete kettős pilléren áll: az egyik a Szociális Testvérek Társasága szervezete az ismert célkitűzéssel, a másik pillér a Testvérszövetség, mely gazdasági, világi egyesület, és melynek feladata, hogy vállalkozások és munkaalkalmak útján adjon munkát annak, aki munkát keres. Vállalatainak tiszta jövedelméből pedig támogasson katolikus szervezeteket, de elsősorban társaságunkat. Az anyagnak Isten elgondolta hivatása van: lelket és szellemet kell hordoznia és szolgálnia. A saját munka jövedelme teremti meg a meggyőződéses lelkek számára azt a tényleges függetlenséget, melynek birtokában bátran szolgálhatják a kitűzött célt: egy jobb világ eljövetelét.
Utolsónak említem azt, ami talán mindennek a hordozója: a Társaság lelki életének szentlelkes jellegét. Ez az a típusvonás, amelynek birtokában a mai, sarat taposó csupa testemberrel szemben az Isten-gyermekséget ki kell fejeznie a szociális testvérnek. Az anyaggal szemben a Lélekkel való áthatottság. A matéria fölött a szellemnek a győzelme. A sárból való felemelkedés isteni zónákba.
Milyen nagy tudat, milyen nagy tény és hivatás ezt hirdetni, nem szavak, hanem a saját élete által, a szomorú, keserű, jajveszékelő világnak. Innen van a Társaság típusvonásai közt oly dominálóan az öröm. Lehet-e nagyobb öröm a belső diadalnál? A szentlelkesség, a Szentléleknek a győzelme a Neki magát átadó emberi lélek fölött. Ebben találjuk meg a mai világprobléma belső feloldását és megoldását.
Ennek valósulásáért imádkozunk, amikor fogadalmi imánkban ezt mondjuk: „Ó Szentlélek, kinek csodálatos valójáról és titokzatos működéséről életemmel kívánok bizonyságot tenni, segíts kegyelmeddel, hogy hivatásomhoz hű maradván elnyerjem az élet koronáját."
E fentiekben adtam meg vázlatos vonalakban azt az ideált, amely előttünk áll, amelynek még csak egyes részletei rajzolódtak ki típusvonásokként testvéreink lelkében.
Reméljük, hogy idő, igyekezet, meggyőződés, ima és a Szentlélek Úristen kegyelme Társaságunk gyermekarcán ki fogja rajzolni idővel teljesen azt a képet, amelynek szépsége lelkünket kezdet óta foglyul ejtette."
Hónapokig nem dolgoztam az emlékeken, hosszú, súlyos betegségem lehetetlenné tette. Úgy gondoltam, hogy már nem is folytathatom, mert emberileg szólva kevés remény volt arra, hogy még dolgozni tudjak. De a jó Isten úgy határozott felőlem, hogy életben maradjak, ezért kötelességemnek tartom imaéletem mellett, amely napom legnagyobb részét betölti, ezen munkámnak folytatását.
Az ez után következő évek nagy küzdelmét megörökítettem alapítónk életrajzában, majd Natália és Matild közös munkájában, az 1944-45-ös Krónikában, amelyet elveszettnek tudtunk, és most akadtunk rá. Hihetetlen megfeszített munka folyt. Margit testvér úgy küzdött az új pogányság szelleme ellen, mint igazán senki ebben az országban. A többiek, amellett, hogy részt vettek ebben a munkában is, folytatták igen nagy lendülettel a DL, a KLOSZ, a KALÁKA munkáját. Ez utóbbi folytatódott itt Pesten is, mivel a székely lányok a visszacsatolás miatt Budapestre jöttek, és Erdély ideadta ehhez a munkához Heléna testvért, aki munkatársaival összefogta a székely lányokat. Flóra testvérnek két nagy rendezése volt az akkori Művelődési Házban: egyik a székely lányokkal az „Ezer székely leány napja", másik a székely iskolás gyerekek bemutatója volt.
Az 1942-es és 43-as katolikus női nagygyűlésen, a nagy Vigadóban, a nagyközönség előtt Adél testvér az erdélyi katolikus nőszövetségről, Flóra testvér pedig a KALÁKÁ-ról beszélt. Hiszen akkor Erdély mindenki kedvence volt. Tele voltunk örömmel és bizakodással, hogy kincses Kolozsvár és a Székelyföld visszatér az anyaországba.
Nekem egész külön gyönyörű munkám volt a Háziiparban. Hihetetlenül föllendült, és a londoni kiállítás sikere meghozta itthon a lehetőségeket. Olyan nagy volt mát a Testvérszövetség Háziiparának a híre, hogy hivatalosan megmondták, hogy az egész országban a legszebb munkákat készíti.
1944. Szent József napján bejöttek a németek Magyarországra.
Gertrud le Fort mondata jut itt eszembe, amelyet „A gettóból jött pápa" c. könyvében ír: „Most kezdődik a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése az ő misztikus testében, az Egyházban." Akkor kezdődött Magyarországnak, és benne mindannyiunknak a szenvedése. Olyan élethűen van megörökítve a megtalált Krónikában, hogy nekem nem kell rá kitérnem, csak azt említem meg, ami abban nincs: mindannyiunk lelki keresztre-feszítettségét. Egyrészt a mélységes szomorúság az ún. keresztények magatartásáért és megbocsáthatatlan visszaéléseiért, másrészt azon százezrek szenvedése, akik otthonukból kiűzve mindenüket, végül életüket is a legborzalmasabban elveszítették. Mennyi ismerős, magát mindig kereszténynek valló ember esett áldozatul! Mennyi érték veszett el emberben, tudásban, tehetségben, és mennyi gyűlöletet váltott ki egyik és másik oldalról! Margit testvér mindig úgy mondta, hogy ő a keresztényeket védi, amikor a kereszténytelenség ellen harcol.
Engem a németek bejövetele után Margit testvér, aki már Esztergomban volt prelátus atyánk házában, odahívott, majd a jelöltek után mentem Nagyváradra, hogy őket a fogadalomtételre előkészítsem. Olyan szép munkát engedett végeznem a jó Isten a falakon belül! Egész nap a jelöltekkel, lelkiekkel voltam elfoglalva. Ebből a csoportból való Pálma, Andrea, akkor tett örökfogadalmat Hildegard, Alexia, Helga.
Auguszta testvér egymás után rendezte a lelki gyakorlatokat, amelyekre mindenki lejött az anyaországból. A pünkösdin, amelyet Sík tanár úr tartott, Margit testvér is részt vett. Magával ragadta a testvéreket, és meggyőzte őket, hogy Társaságunk hivatása az alkutlan kereszténységet képviselni, és kötelesek vagyunk minden áldozatra az üldözöttek érdekében.
Ez a béke a falakon belül volt. Kívül már gettóba vitték a város nagy számú zsidóságát. A kápolnánkkal szemben, egy földszintes ház lakóit szeles, hideg napon, kis gyerekekkel együtt kitették az utcára, és ott kuporogtak a lezárt házukkal szemben a feszület lábánál étlen, szomjan. Auguszta testvér nagy kancsó forró teát küldött ki nekik, mire azt mondta a családapa: „Ezt nem fogjuk elfelejteni." Estére már a gettóban voltak, rövid idő múlva bevagonírozták őket Auschwitz felé. Én a kápolnában fél éjszakán át az oltár előtt leborulva sírva könyörögtem. Átéltem azt, hogy „kicsoda szenved, hogy én ne szenvednék." Megrázó volt az ott élő Mária Judit szenvedése, akinek anyja és két testvére a gettóban volt. Onnan Auschwitz-be hurcolták őket. Mindent megtettek kiszabadításukra, a görög katolikus püspök is közbelépett értük, de minden meghiúsult.
Külön nehézség volt ebben a zűrzavaros ideológiai világban egyes papok és püspökök magatartása. Nagyon szomorú emlékeket őrzök, melyeket nem is akarok leírni. Életem legnagyobb szenvedése, legnehezebb ideje volt. Pedig nekem személyemben a hajam szála sem görbült meg, de annyira átéreztem és átérzem mások szenvedését.
Júniusban átkísértek Kolozsvárra, a szép házba. Itt még jobban szenvedtem. Váradon volt munkám a fogadalmi előkészítéssel, lelkigyakorlatokkal. Itt munkára képtelenné váltam, egész nap imádkoztam. Könyörögtem a szenvedőkért. A jó Isten segítsége volt számomra Balanyi piarista barátom ottléte. Rendszeresen járt ki hozzám, hogy megkönnyítse nagy szomorúságomat. Úgy mondtam neki: „Úgy érzem magam, mint egy bélpoklos, pedig a testvérek szeretete vesz körül." Kértem Margit testvért, hogy imádkozó testvér lehessek, nagyon vágytam erre, nem kaptam meg az engedélyt. Pedig akkor igazán az voltam. Mikor már a bombázások megkezdődtek, éjszakánként az óvóhelyen az Oltáriszentség előtt voltunk. Nagyon nehéz volt. Auguszta Pesten volt, hogy Mariann pihenhessen. Ő dolgozott azon, hogy az Anyaház svéd védelmet kapjon, és hősiesen helytállt a túlzsúfolt házban. Erről az ostrom alatti krónika ad számot. Blanka Pestre ment szabadságra azzal az indoklással, hogy Margittal és Augusztával együtt akar meghalni. Hát ő meg is halt. Augusztus közepén Auguszta azzal jött haza Pestről, hogy még egyszer nem tudja ezt az utat megtenni. Másnap interurbán telefon jött Pestről, hogy Blanka állapota reménytelen. Az első vonattal visszament. Alapító társa mellett volt hamar bekövetkezett haláláig, akivel Temesvárt a munkát megkezdte. Blanka vészes vérszegénységben halt meg. Szegény úgy mondta Auguszta testvérnek, hogy nincs szó a fájdalomra, amit ő szenved. Belsőleg elvérzett. A kriptában van eltemetve.
Közben itthon enyhülni látszott a helyzet, erre Margit testvér visszahívott Pestre dolgozni. Én azt válaszoltam, hogy most jön még a rémuralom. Nem tudtam, hogy jön a nyilas uralom, de valahogy éreztem, hogy a katasztrófa feltartóztathatatlanul közeledik.
Közbejött a váradi bombázás, a noviciátus pusztulása. Az óvóhelyen 17 halott, a városból odamenekültek közül. Testvér élete nem esett áldozatul.
A noviciátust hazahívták Pestre, ill. a Jankovich telepre. Én is velük utaztam. A Tisza hídja már fel volt robbantva, Szajolban kiszálltunk a vonatból, hogy az utasokat teherautó szállítsa át Szolnokra. Akkor szörnyű bombázást kaptunk ott a szabad ég alatt. Az állomás melletti erdőbe menekültünk az utasokkal együtt. Borzalmas élmény volt. Utána a teherautók bevittek Szolnokra, és estére hazaérkeztünk a menekültekkel túlzsúfolt Anyaházba. Este megkezdődött az első, legborzalmasabb bombázás Budapesten. Az óvóhelyen szorongtunk. Reggel a noviciátus Paula testvérrel elindult Jankovich telepre. Engem Margit testvér kiküldött Zugligetbe, ahol már több testvér volt, mert éjszakánként felváltva mentek ki aludni. Borzasztó volt kimenni az utcára. Akkor jött a hír (nem volt igaz), hogy Márton Áront elfogták. Margit testvér engem az akkori államtitkárnőhöz küldött, akivel együtt dolgoztam korábban a Háziiparban, hogy mentsék meg a püspököt. Nem volt igaz hála Istennek, de ott kaptam az első borzasztó benyomást, hogy hogyan menekülnek az emberek. Az államtitkárnő azt mondta, hogy a férje beteg, és felmentését kérte. (Tehát ők már tudták, hogy mi következik.) Mialatt ott voltam, egy telefonbeszélgetés zajlott le, valaki teherautót kapott, és az értékeit menekítette Nyugatra. Akkor hallottam: „Menjetek mentől messzebbre!"
Azután következett a nyilasok hatalomátvétele. Borzasztó volt az a vasárnap, ugyanolyan szörnyű, mint a németek bejövetelének vasárnapja. Előzőleg azt hittük a rádió-beszédből, hogy vége a háborúnak, és este már jött a rádión keresztül a borzalmas hír.
Mariannt hazaengedte Erdélybe Margit testvér, Paulát Jankovich telepről hazahívta. Minden este felváltva jöttek ki aludni Paula és Margit testvér Zugligetbe. Éppen Margit testvér volt az Anyaházban éjjel, amikor jött a hír, hogy az Anyaházat a nyilasok körülvették. Rögtön a nunciushoz és a svéd követségre ment Mechtild testvér, aki Zugligetben volt.
A jelölteknek csak egy része ment Jankovich telepre, egy részét Margit testvér Veszprémben helyezte el. Az akkori püspök házvezetőnőt kért Margit testvértől, mire ő azt felelte, hogy nincs kész testvér, de egy évfolyam jelöltet oda tud adni. Ne kapjanak fizetést, csak ellátást, és bár tanulatlanok, de összedolgozva el tudják látni a házat. Szerencsére Alíz testvér volt kiküldve vezetőnek, ő aztán el tudta látni a házat. Ott voltak a püspök elfogatásáig, amikor a nyilasok a püspöki palotában rendezték be főhadiszállásukat Szálasival együtt. Így a jelöltek onnan tovább menekültek. Nekik volt a legnehezebb helyzetük. Egyik helyről a másikra bolyongtak. Az elsőévesek Etelka testvér vezetésével viszonylag sokkal jobban jártak. György atya 17 főt befogadott a romándi plébániára, és ott élték át az ostromot. Hihetetlen, hogyan volt ételük, hogyan tudott egy plébános ennyi emberről gondoskodni. Nem volt könnyű az ő helyzetük sem. Jankovich telepet pedig kiürítették. Ők gyalog mentek Pálma vezetésével Kötcsére, majd mikor azt is kiürítették, Meggyespusztára, s ott egyenként házakban helyezkedtek el, itt dolgoztak, s minden nap összejöttek az egyik jelöltnél. Így folytatták a harmadévesek a noviciátust. Ezekről nincs krónikánk úgy, mint Zugligetről, amely Paula testvér vezetésével hihetetlen közösségi életet tartott az elképzelhetetlen helyzetben. Póly anya villájában 56 menekült volt. Egy egész intézet oda menekült. Napról napra vezette a naplót Natália testvér és Matyi. Erről írok külön Paula testvér életrajzában, mert ő ott nyerte vissza önmagát, és lett mindenkinek mindene.
Október 11-én Kolozsvár és Szeged is orosz kézre került, ezek nem ismerték meg a nyilas uralmat. Ők nem pusztultak el, mint a mi fővárosunk. Azon a napon, mikor a nyilasok betörtek hozzánk, Paula testvér utaztatott engem Esztergomba, prelátus atyánkhoz. Ott aztán igazán el voltam zárva mindentől. Szentmise a házban, kétszer mentem ki az ott töltött 5 hónap alatt, egyszer december 8-án a prímási nagymisére. Amint a Bazilikában elment előttem főpapi díszében Serédy, világosan éreztem, és mondtam is magamban: most látom utoljára, mint főpapot. Aztán már ő sem tudott kijönni a házból a hónapokig tartó ostrom miatt. Prelátus atyánk nagyon jó volt. December 8-ig Esztergom nem látott ostromot, Helga testvér hihetetlen energiával dolgozott a menekítettek és a rengeteg menekülő között. Én elmentem Vilmához, aki nagyon nagy fájdalmunkra elhagyta a Társaságot, és próbáltam őt visszatartani. Szép munkaköre volt. Prelátus atyánknál kapott ebédet minden nap, öten voltunk mindig az asztalnál. Novemberben egyik este megjelent Margit testvér sírva, hogy kicsit el kellett jönnie az Anyaházból, mert olyan borzalmas volt ott a helyzet. Akkor éppen elvittek egy csomó embert a nyilasok. Margit testvér személyesen ment fel a Svábhegyre az SS-hez, és mindenkit visszahozott svéd védelem alatt. Odajött a hír a veszprémi püspökről, hogy a nyilasok foglya. A püspök azt mondta Alíz testvérnek, hogy jelentse a nunciusnak és a nővérének. Ezt Margit testvér úgy értelmezte, hogy neki oda kell mennie, de a prelátus úr megakadályozta, mert most csak ártana jelenlétével az elfogott püspöknek, és ő is börtönbe kerülne. Nagyon sírt, hogy nem engedik, hogy szorongatják a lelkét, és nem is jön többé Esztergomba. Nem is jött, mert már nem lehetett. December 8-án olyan erősen bombázták Esztergomot, minden ablak betört, alig tudtunk lemenekülni a pincébe ebéd közben. Egy bomba prelátus atyánk ablaka alatt robbant, mialatt az ágyban feküdt. Irma testvér ágyruhában vezette le a pincébe. Helga testvér éppen Budapesten volt, és este hazatérve rémülten látta romokban a várost. Ettől kezdve a pincében laktunk, mert az emeleten már nem volt ablak, csak a konyhában. Minden éjjel bombáztak, de nappal is. Helga testvér hősiesen járta a kibombázottakat, és karácsonykor összeszedte, megszervezte a város hölgyeit, hogy süssenek kalácsot a sebesülteknek, akik a bencések gimnáziumában levő kórházban voltak elhelyezve. Rémületünkre nem jött haza egész éjjel, mert a németek elvitték a mozgatható sebesülteket, ápolókat, felszerelést, és ott maradtak minden nélkül a mozdulni nem tudó sebesültek. Ő maga 70 sérülttel egy kórteremben, amelyet bombáztak egész karácsony éjszakáján. 24-én délután megjelent Teréz testvér, aki nagynénjénél volt Esztergomban, teljesen kibombázták őket. Ők a lebombázott házban egy asztal alá menekültek, és minden nélkül megjelentek. Prelátus atyánk befogadta őket a pincébe, én átadtam fekvőszék ágyamat, de már az ágyban hárman feküdtek. Karácsony másnapján reggel prelátus atya tanítása közben bejöttek az oroszok. Meglátták az oltárt, elmentek. Mi halálos rémületben maradtunk. Tíz nap múlva elhagyták a várost, visszajöttek a németek, és a bazilikába vitték az ágyukat, onnan védték a várost, ill. az egész Dunakanyart, és a mi házunk a bazilika szomszédságában! Éjjel-nappal bombáztak. Sötétben ültünk a pincében, vizünk egyszer egy héten volt, akkor szedtük össze boros hordókba, s majd elepedtünk egy korty nem büdös vízért. De mikor leesett a hó, megszedtük az udvarból a havat, s Helga testvérrel minden hajnalban, ha nem bombáztak, akkor mosakodtunk a konyhában. Monsberger Ulrich bencés atya minden héten feljött hozzánk meggyóntatni. Kimondhatatlan segítséget jelentett mindnyájunknak. Ehhez járult a mindennapi szentmise, szentáldozás. Helga testvér még az ott lévő lengyel menekültet is el tudta vinni Pestre, amikor ott be kellett volna jelentkeznie a németeknél. Közben az Esztergomba menekülteket elvitték nyugat felé. Végül március 21-én végleg elmentek a németek, és bejöttek az oroszok. Egy pár nagyon súlyos éjszakánk volt. A jó Isten megőrzött minket. A front tovább vonult, és így a földszinti lakásba két szobába be lehetett költözni. De akkor már megindult az első vonat Pest felé, és mi mentünk engedélyt kérni, hogy Pestre mehessünk megtudni, mi van a testvéreinkkel. Amint Helgával mentünk, szembejött Mihalovics prelátus, aki az első vonattal jött Pestről a Hercegprímáshoz. Az utcán elmondta, hogy az Anyaház áll, bár megrongálva, és Sára testvér elveszett. Mondta, hogy március 19-én Szent József ünnepsége volt a DL-nek az Anyaházban, ahol két kibombázott DL otthon lakói találtak menedéket. Az ő elmenetele után a Hercegprímás összeesett és meghalt. Mi megkaptuk az engedélyt, és másnap, nagypénteken elindultunk Helga testvérrel. Azaz indultunk volna, de a vonat reggeltől délig nem tudott elindulni. Végül eldöcögött Aquincumig, onnan gyalog kellett hazamenni. Estig mentünk, de nagypéntek délutánjára besötétedett, elérkeztünk a Szentlélek téri zárdába, ott bekértük magunkat a pincébe, és ruhástól lefeküdtünk. Reggel, amint lehetett, indultunk tovább. Az úton láttuk végig Óbuda pusztulását, elérkeztünk az eszpresszóhoz, ez volt az első elpusztult intézményünk, amivel találkoztam. Bementem, és elmondtam az „Áldott legyen az Isten"-t. Nagyon szerettem, és mindenestül elvette. A németek lovakat kötöttek be, azok túrták szét a szép termeket. A pálosok templomában éppen megkezdődött a nagyszombati szentmise, amikor oda értünk. A jó Isten ezzel fogadott minket. Utána a Nagykörútra kellett mennünk, mert Helga testvér üzenetet vállalt Esztergomból, és így óriási kerülővel értünk a Rákóczi útra. Én már nem tudtam tovább menni a fáradtságtól, a Divatcsarnok kitört kirakatába beültem.
Leírhatatlan élmény volt hazajönni az agyonpoloskázott Anyaházba. Másnap Húsvét vasárnap, szentmise után a reggelinél Margit testvér allelujával köszöntött mindannyiunkat. Megettük az utolsó megőrzött húskonzervet. Mindenkinek jutott belőle. Akkor jött Hetényi professzor, akinek az édesanyja nálunk volt az egész ostrom alatt, és aki régóta nem látott húst. A maradékot a lábosból Margit testvér kikaparta neki. Ő még a pincében lakott Póly anyával együtt, mi már bementünk a szobáinkba. Hihetetlen állapotban volt az Anyaház még mindig. Minden éjjel poloskázni kellett, takarítani, rendbe rakni, mert Húsvét után megjelent a kerületi elöljáró, hogy a miniszterelnökségtől lefoglalt házrészbe, amely az amerikaiaknak és az angoloknak volt fenntartva, fogadjunk be jugoszláv tiszteket. Semmi áron sem akartam, erre azzal fenyegetett, hogy lemond. Aztán jöttek az amerikaiak. Mikor az első ezredest beszállásolták hozzánk április 14-én, este már villanyunk volt. Villany, villany! Azzal oltottam le szobámban, hogy végre egy év múltán először alszom nyugodtan. Aztán beszállásolták a földszintre az angol őrmestereket, kitűzték a házra az angol és amerikai zászlót, hogy azok védelme alatt vagyunk. Ez egyben megélhetést is jelentett. Borzasztóan éheztünk eleinte. Még ma is emlegetjük az egyetlen táplálékot, a szójababot és a marharépát. Két szeletet kapott mindenki. De mi volt az: asztalnál ülni, villanynál élni, ágyban feküdni! Az utcán, bár gyalog, de járni lehet, s mikor az első villamost megláttam...! Akik nem élték át, nem tudják, hogy miből lett újra élet.
Én akkor egészen a megélhetésnek éltem. Hihetetlen volt, hogy mennyien éltünk meg a Háziiparból, és abból a kis hotelból, ami a házunkban megnyílt. Ennek köszönhettük a fűtést, világítást, élelmet. Írom a Testvérszövetség történetében, hogy azon félév alatt karácsonyig a Háziipar 5400 dollárt tudott átadni az Anyaháznak, Szegvárnak, Zugligetnek, Remetének, a Szociális Képzőnek, és mindennek, ahol a Társaság élt és dolgozott. Olyan volt ez, mint a Gondviselésnek az életünkbe való belenyúlása. Hányadszor, és azóta hányszor...! Lassan hazajöttek a dunántúliak. Szegény Ilona néném csaknem 70 évével több mint 30 km-t gyalogolt, míg hazaérkeztek Pestre. Sorban mind megjöttek. Most már hallottunk Erdélyről is. Mivel ők megélhetésüket a hotellel elvesztették, egymás után próbálkoztak hol bérlettel, nem sikerült, hol csecsemőotthonnal, ez sem sikerült. Mönichkirchen a legnagyobb szenvedéseknek volt kitéve, mint Anasztázia írta: 1. számú éhségkerület. Frida Krisztilla testvérrel kiment öccsét keresni, a belgák vitték ki teherautóval, s akkor voltak Mönichkirchenben. Amikor odaértek, Anasztázia testvér éppen kilépett a házból. Teljes társulati életet élt egyedül, minden érdeklődésével felénk fordult. Nehezen indult meg Amerikával a posta közlekedés. Amint lehetett, Friderika testvér lehetőséget keresett anyagi támogatásunkra. Kovács ezredes ment haza Amerikába, felkereste őket, és neki adták át a pénzt, hogy hozza haza. Akkor még szabad dollárforgalom volt. Itthon pedig a legnagyobb infláció, billiókban beszéltünk, ill. dollárban. Lázasan folyt az újjáépítés kint is, bent is. A házunkat tatarozták, a képzőt is, amelyet akkor a tulajdonos nem adott el nekünk, csak bérelhettük, és csak a forint bejötte után vehettük meg a házat. Azt is a Háziipar vette meg. Ez volt az utolsó, amit meg tudtunk venni. Előzőleg megindultak az amerikai csomagok, ezekből a legtöbbet Rose Mary küldött, aki nem is ismert minket, és egymás után küldte a csomagokat. Aztán jöttek ládaszám Hedvig testvér igen nagy értékű csomagjai. Mindenkinek tudtunk adni. De mindenki kapott élelmet is a házunkban. Vörösmartyval mondtam a közgyűlésen: „A szegény, kit Isten küldött, ide gyakran beköszöntött, és azon, mit innen elvitt, lelkében nem tört meg a hit. Nem hideg pénz, hideg arcok, eleség volt az ajándok."
Közben rettenetes munkám alatt kiújult az epegörcsöm. Paula testvér éjjelről éjjelre mellettem ült, hogy valahogy el tudjam viselni a fájdalmakat, és kaptam az injekciókat. Végül Hetényi bevitetett a Fasor szanatóriumba, ahol csak a szobát kellett fizetni. Lovas Gittával, mint ápolóval mentem be, az ételt otthonról hozták. Akkor még dollárral fizettünk. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy olyan értéke volt a dollárnak, hogy minden nehézség nélkül tudtuk a szanatóriumi szobát fizetni. Három hétig feküdtem ott, míg végre fel tudtam kelni. Egyik este érdekes élményem volt. Bejött hozzám egy ápoló apáca, kérdezte, nem tudok-e angolul. Mondtam, igen. Azt mondta, van egy kanadai operált beteg, aki az UNRÁ-nál dolgozik, nagyon vágyik valakivel beszélni. Este 10 óra volt már, betántorgott hozzám, és leírhatatlan volt öröme, amikor megtudta, hogy én az ő városában, Moose-Jaw-ban voltam, háziipari kiállítást rendeztem. Kacagott az örömtől. Ez volt Kanadának legészaknyugatibb része, ahová eljutottam. Amikor megtudta, hogy Winnipegben az ő anyja lakásával szemben volt heteken át a háziipari kiállításom, egészen megvigasztalódott nagy honvágyában. Akkor láttam, hogy milyen kínzó a honvágy. Én ezt soha nem éreztem, igaz, hogy én otthon voltam Kanadában is, hiszen társulatban voltam.
Különben az UNRA vezetősége egy délutánt nálunk töltött, egyébként nem tudott segíteni, mert az alapszabályuk szerint ők csak a kormánynak adhatnak, magánosoknak nem. De mi kaptunk máshonnan adományokat. Kigondoltam, hogy a körülöttünk levő angol-amerikai házakban összeszedjük a kifőzött teát és kávét, hazavisszük, mert az nekünk még kitűnő ital. Aztán a Park Klubnak, a kis napközi otthonunknak megszereztem a mindennapi maradékot, ami sokkal jobb volt, mint amit mi ettünk. Megszoktuk, hogy másoknak kérjünk, és a külföldiek jó szívvel adtak. Volt miből. Egyszer egy amerikai magyar kapitány bevezetett a raktárukba, hogy lássam, mi az, amit ők ide hoztak. Nem szorultak arra, hogy a mi kevesünket egyék. Érdekes volt, hogy mindig ugyanazt kapta az utolsó közlegény is, mint a generális. Nem volt különbség. Sőt, egy nagyon érdekes tényre lettem figyelmes. A háziiparban az amerikaiak ebédlőjében , ahol a raktár állt, katona altisztek teáztak. Belépett a bécsi amerikai generális, hogy vásároljon tőlem, és meglepetésemre nem álltak fel előtte. Mikor elment a generális, megkérdeztem, hogy lehet ez. Azt mondták: nem vagyunk szolgálatban, egyenlők vagyunk.
1946 nyarán rendkívüli káptalant tartottunk a Szabályzat módosítása miatt. Auguszta testvérék gyalog jöttek át Erdélyből hihetetlen nehézségek közepette, majd a Szociális Képzőben dolgoztunk egy vagy két hétig, hogy eleget tegyünk az egyházi hatóság óhajának. Akkor tudtuk meg igazán, milyen borzasztó szegénységben élnek az erdélyiek. De ez természetes volt, mert megélhetésük alapja a Hotel volt, és mindig jobban éltek, mint mi. Ezt elveszítvén természetesen nagy gondjaik lettek.
Aztán már jöttek a nehézségek. Az első volt, hogy 1946-ban egy akkori képviselő fellázította a népet, és betörtek a szegvári házba, hogy elfoglalják. A testvéreket kiűzték, életveszélyben menekültek minden nélkül. Egy tanyán fogadta be őket Barna néni. Amint az értesítést megkaptuk, Margit testvér Rákosihoz ment, aki azonnal intézkedett. Nemcsak a pártból zárták ki az illetőt, de elmenekült az országból is. Annyira fájdalmasan érintett minket ez a tény, hogy Margit testvér nem akarta a noviciátust visszavinni Szegvárra, hanem az elsőéveseket betelepítette Remetekertvárosba. Akkor Szegváron már egy kis állami gyermekotthont vezettek, ott maradt az óvoda, az egészségház, a szegénygondozás, csak a noviciátus jött el. De Margit testvér azon volt, hogy más szervezet vegye át az alapítványt, annyira fájt neki a nép hálátlansága, amely oly sokat kapott éppen az ottaniak munkája révén. Nemsokára jött a kolozsvári nagy háznak az elvétele, amelyet a testvérek csecsemőotthonnak rendeztek be. Átadták a szomszédos gyermekmenhelynek. A testvérek a régi kis házba mentek lakni. Erdély rendkívül szegény volt. Nem sikerült a gazdálkodás, amibe reményüket vetették, nagyobb bérletet vettek, de sehogy sem boldogultak vele.
1945 őszén Margit testvéren kitört a régóta lappangó gyomorfekély. Életveszélyben volt, éjjel teljes gyomorelzáródást kapott, és nem tudtunk orvost kapni. Reggel egy katonai dzsippel el tudtuk hozatni Hetényit, aki azonnal beszállította a Fasor szanatóriumba. Megint élet-halál között volt. Ádám professzor operálta, jelen volt Hetényi prof. is, Batizfalvi prof. pedig két napra beköltözött a szanatóriumba, hogy éjjel-nappal mellette lehessen.
Margit testvér az operáció előtti estén összehívott bennünket öregeket, és elmondta az ő szellemi végrendeletét. Nyugodtan készült az életveszélyes operációra. Előzőleg már ilyen betegen, nagy fájdalmak között élte át az 1945-ös parlamenti választásokat, amelyeken ő a Polgári Demokratikus Párt listáján indult, mint Női Tábor. Mariann a kisgazdákén. A kisgazdák 65%-os többséggel jöttek be, a kommunisták 17%-ot, a szociáldemokraták 14%-ot kaptak. Ekkor kötötték meg a koalíciót, és a Polgári Demokrata Párt megmaradt ellenzékinek. Ezt követték a városházi választások, amelyekben Margit testvéren kívül Natália is bejutott a kisgazdák listáján, mint női tábori tag. Igazán azt reméltük, hogy demokratikus, humánus munka fog megindulni.
A Katolikus Akció erős karitatív munkát fejtett ki. Egyrészt gyermekeket tudott elhelyezni külföldi családoknál, és indította egyre-másra a gyermekvonatokat Svájcba, Dániába stb. Másrészt, amikor a postaközlekedés megindulhatott, az amerikai katolikusok segélyei oly nagy mértékben érkeztek az AC-hoz, hogy csak Budapesten 100 népkonyhát tudott felállítani. A mi kis napközi otthonunk is ebbe kapcsolódott bele. Az ostrom után összeszedtük a környék kis gyermekeit, akik még iskolába nem jártak, és velük megindítottuk a Szociális Képző gyakorló napközijét. De előbb magában az Anyaházban voltak elhelyezve.
A Szociális Képzőből Irén néni hazautazott, és Helga testvér vette át a tanítást. Miután megszűntek a belügyminisztérium családvédelmi munkái, Ágnes is fölkerült Pestre, Helga is, Anitta pedig Szombathelyről visszament Kassára. Kassáról Filoteát és Orsolyát kiutasították a csehek, így valóban szükség volt az ő ottani munkájára.
A balatonzamárdi üdülőtelep az ostrom alatt nagyon megrongálódott.
Itt abbamarad Petra testvér írása.

Napi evangélium

  • Napi evangélium RSS 2017 Jul 24 | 00:00 am

    Néhány írástudó és farizeus így szólt egyszer Jézushoz: „Mester, jelet szeretnénk tőled látni.” Jézus így válaszolt: „Ez a gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és[…]

Kapcsolat

Szociális Testvérek Társasága
1114 Budapest, Bartók Béla út 61. III/6.
Telefon: +36-30-5137024

Írjon üzenetet!