| Búcsúzunk Veronka testvértől |
„Helén testvér édesanyámhoz fordulva azt kérdezte: annyi ügyes lánya van, nem szán egyet közülük a jó Istennek? Édesanyám rám nézett és azt felelte: benne látok ilyen hajlandóságot. Éreztem, valami történt velem. Az Úristen cselekedett bennem, nem én. Egy átgondolkozott éjszaka után, amiben életem apró kis eseményei kezdtek értelmet nyerni, világossá válni, boldog izgalommal vártam a reggelt, hogy közölhessem nagy elhatározásomat a testvérrel. Apáca szeretnék lenni Boldog voltam! Hogy mit jelent egy szociális testvéri hivatás, arról halvány fogalmam sem volt, hiszen még a szót sem értettem. Hogy ilyen hiányos adottságaim mellett miért vezette az Úristen az utamat a Társaság felé, azt valójában csak életem alkonyán értettem meg. Erdélyi elöljáróim szándéka szerint kerültem az Anyaházi Szociális Képzőbe. Lassan kezdett világossá válni előttem a Társaság hivatása, a testvérek munkája. Magam számára idegennek, nehezen megvalósíthatónak éreztem. Meg is ijedtem. Amikor sírva kértem Paula testvért, ne kelljen a Képzőben tanulni, hiszen én úgy sem tudok soha jó szociális munkásként emberek között dolgozni, azt válaszolta: Én ezen nem változtathatok, ez erdélyi feletteseid döntése, de egy vigasztalót mondhatok: 'A szitába, ha beleöntik a vizet, nem tartja meg, de miközben a víz átfolyik rajta, a szita nedves lesz.' Isten a fő rendező. Rövidesen lezárult az országhatár két hazám között, majd jött 1950. Egy ismerős családban lettem háztartási alkalmazott. 1956-ban a munkaadóm disszidált, így sikerült egy kis háromfős közösséget alakítani. Hamarosan ide költözött Helga testvér (Gerstner Ida Helga, aki Paula testvér után kerületi elöljáró lett). Csendes örömmel vezettem a háztartást. Ha félelmek között is, de sok alkalom adódott vidéki, helybeli testvérekkel való találkozásra. Éreztük, hogy élünk, vagyunk. Ugyanakkor egyre inkább vágyódtam Székelyföld után. Sokszor átéltem a honvágy értelmetlen, keserű kínját. Hogy egy nagy elhatározással odategyem az oltárra örökre, nem volt erőm. Ezirányú nehézségemben nagy erőforrás volt számomra az engedelmesség fogadalma. Két kérdésre kerestem a választ éveken keresztül: Vajon a helyemen vagyok-e, ha olyan kevéssé tudom magamévá tenni a Társaságom célkitűzéseit, látva testvéreim ilyen irányú szép munkáját? Vajon itt kell-e élnem, távol szülőföldemtől, egy olyan munkát végezve, amit bárki el tudna végezni, - ilyen áron? Közben lassan kezdett világossá lenni életem értelme, kaptam kérdéseimre választ. Helga testvér számos éven keresztül vállalta a Társaság vezetését börtön, félelem, bizonytalanság, kockázatok vállalása árán. Talán az irgalmas Úristen azzal akarta enyhíteni élete utolsó nehéz szakaszát, hogy olyan szolgálhatta kiszolgáltatottságában, aki tanúja volt küzdelmes, tevékeny életének is. Hiszem, hogy ebben eszköz lehettem, s közben megkaptam kérdésemre a választ: Igen, ide, ebbe a Társaságba hívott, itt a helyem. Nem ugyan a közvetlen szociális munkára, hanem éppen azok megsegítésére, akik „a nap terhét viselik". S az Úristent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. Ha egyik kezével elvesz valamit, a másikkal sokkal többet ad vissza. Ilyen értelemben csak egyet említenék meg. Eljuthattam Lourdes-ba, láthattam Rómát, ami, ha szűkebb hazámban élek, nem valósulhatott volna meg. Mindezért hála legyen neked, Istenem! Hadd említsek meg még valamit. Hiszem, hogy benne volt a jó Istennek rólam való gondolatában. Helga testvér halála után, hetven évesen lettem önálló lakos, tanultam bele az önálló életbe. Ez egybeesett azzal az idővel, amikor lassan lehetővé vált az erdélyi magyarok hozzánk látogatása. Így igen gyakran volt alkalmam szállást adni, pénz nélküli, néha idegen ajkú „honfitársaimnak is. Volt eset, hogy napokon keresztül nyolc fekvőhellyel is tudtam segíteni (az egyetlen szobás lakásban). Talán, mint régen Józsefet, engem is ezért küldött előre a Gondviselés, hogy később otthont tudjak adni. Megtörtént a nem-remélt változás, vége lett a negyvenévi vándorlásnak. Újra élhetünk szabadon, közösségben. 1994 óta élek a csobánkai közösségben, ahol egyre fogyó erőimmel még élhetem hivatásomat: szolgálhatok. Örömmel teszem, amire még képes vagyok. Szeretek itt lenni, szeretem a hegyeket, amik körülvesznek, ismerősek. Mintha a jó Isten ajándéka lenne számomra Erdélyért, amiről sajnos igazából soha sem tudtam egészen lemondani. Visszaemlékezve életemre, úgy hiszem, valamiképpen megértettem a jó Isten rólam való gondolatát, földi életem célját. Ez a tudat nagy lelki békességet jelent a számomra." (1997).
|
